Angyaljárás a büfében
Mi történik, ha három angyal leszáll a Földre, mert valaki bűnös módon lecsókolbászt tett a Jókai-bablevesbe? A Mindent bele, avagy a lelkek nyugalma című „generációs kíntorna” során a budapesti Átriumban ettől az abszurd szituációtól jutunk el nagyon is ismerős családi helyzetekig: apák és fiúk félreértett szeretetéig, kimondatlan mondatokig és egy vasárnapi meccsig, ahol rövid időre mindenki elhiszi, hogy mégis lehet béke…
Kép: Mucsi Zoltán, Kádár Kinga és Olasz Renátó angyalként (is) keresik a rend helyreállításának módját
Érdekes kísérletre vállalkozott a Delta Produkció: két neves színpadi szerzőt, Németh Gábort és Biró Zsombor Aurélt kérte fel, hogy írjanak a generációk közötti kommunikációról, kutassanak a hasonlóságok és különbözőségek témájában. Az eredmény két ízig-vérig kortárs magyar egyfelvonásos, melyek Keresztes Tamás rendezésében fonódnak össze, hogy arról meséljenek: tudunk-e beszélni egymással, ha teljesen más világban nőttünk fel, teljesen más minták alapján szocializálódtunk?
A történet kerete meseszerű: az Úr három angyalt küld a Földre – Kádár Kinga, Mucsi Zoltán és Olasz Renátó alakításában –, akik a Csillag büfé környékén keresik a rend helyreállításának módját. A feladat közben olyan családok sorsába keverednek, ahol a szeretet nem magától értetődő, ahol egy apa nem tudja kimondani, amit érez, és egy fiú nem meri elhinni, hogy elfogadják olyannak, amilyen.
A három színész több szereplőt is játszik, rendkívül gyors váltásokkal (és gyors öltözéssel), néha a színt el sem hagyva alakulnak át egyik karakterből a másikba. Mucsi Zoltán mindent megmutat, amiért sokan szeretjük, harsány humorától a drámai pillanatokig széles skálán mozog. Angyalként ugyanúgy hiteles, amennyire vicces sportszerkóban szakadt faterként és fájdalmasan esendő a fiáért komolyan aggódó apaként. Olasz Renátó természetesen, játékosan formálja meg alakjait, Kádár Kinga pedig érzékenyen ellenpontozza a férfienergiákat – hol barátnőként, hol testvérként, hol angyalként.
A humor végig jelen van, de nem könnyed kacagás ez. Végig ott húzódik a kimondhatatlan: milyen az, amikor a szülő nem érti a gyerekét, a gyerek pedig nem meri felvállalni önmagát? A két történet látszólag külön fut, mégis ugyanarra a dilemmára jut: engedelmeskedni vagy szembemenni, feladni magunkat vagy vállalni az egyedüllétet, önfeladás vagy önmegvalósítás?
Lassan kiderül: nem az a kérdés, hogy kinek van igaza, hanem hogy lehet-e feltételek nélkül szeretni. Az előadás végére kész válaszok helyett inkább egy érzést kapunk: a generációk nem „egymás ellen” élnek, „csupán” nem ugyanazt a nyelvet beszélik…
