Túl a klímaszorongáson

Az ökológiai válságról szóló kortárs diskurzust egyre inkább az úgynevezett apokaliptikus esztétika határozza meg: a vizuális kultúrában dominánssá váltak az összeomlást, a pusztulást és a kimerülést ábrázoló alkotások. Ezek ugyan valós folyamatokra reflektálnak, mégis könnyen bénító hatásúvá válhatnak. Ez a folyamatos sokkhatás könnyen fásultsághoz vezethet – fogalmaz a kiállítás koncepciója, amely éppen ebből a mentális állapotból igyekszik kimozdítani a befogadót. 

A Reális utópia című kiállítás az IMÁGÓ Öko-Kulturális Labor keretében valósult meg. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem két karának (a TáTK Humánökológia mesterszaka és a PPK Ember-Környezet Tranzakció Intézet) együttműködésében, széles körű szakmai támogatással létrejött kétéves program célja, hogy a tudományos megközelítések mellé a művészet és a civil szféra szereplőit is bevonja, ezáltal az ökológiai kérdéseket ne csupán elméleti, hanem érzékelhető és átélhető formában tegye hozzáférhetővé. 

Ha a jövőről kizárólag katasztrófaképekben gondolkodunk, akkor nem marad tér az alternatívák elképzelésére. A tárlat kurátorai, Bán Blanka Sára és Tomcsányi Sára által összeválogatott alkotások arra invitálnak, hogy a néző ne külső szemlélőként, hanem érintettként lépjen be a térbe. A tárlata „cselekvő remény” fogalmát állítja középpontba; ez a megközelítés a jövőt nem lezárt végzetként, hanem alakítható folyamatként értelmezi, amelyben az egyéni és a közösségi cselekvéseknek igenis szerepük van. 

A kiállításon szereplő művészek különböző nézőpontokból közelítik meg a témát. A Szabad Föld munkatársa, Kállai Márton dokumentarista fotográfiái létező „mikro­­utópiá­kat” mutatnak fel; a közösségi kertek létrehozása és gondozása nem csupán az élet újrateremtése a nagyváros közepén, ezek a kezdeményezések komoly közösségépítő, pedagógiai és pszichés hatással bírnak. 
Szabó Ádám szobrászművész élő fák „hibáit” – odvait és göcsörtjeit – orvosolja szinte restaurátori pontossággal, Plasztikai sebészet címmel. Azzal, hogy a fák sebeit kéregmintázatú pótlásokkal egészíti ki, majd sorsukat az időre bízva figyeli a természet válaszreakcióit, a beavatkozás és az együttélés egy egészen intim, felelősségteljes módját mutatja meg. 

Süveges Rita kutatásalapú művészete azt vizsgálja az emberi makro- és mikrovilág megjelenítésén keresztül, hogy miként formálja át a technológia a természetről alkotott alapfogalmainkat és a továbbélésre vonatkozó kilátásainkat. Kortmann-Járay Katalin és Mendreczky Karina közös installációiban utópikus tájakká és jövőképekké fonódnak össze a mesék, az emlékezet, a rituális motívumok és a miszticizmus szimbólumai. 

Belicza László Gábor fotográfiái a gyermekvállalás kérdésén keresztül az emberi hatalom és a természeti kiszolgáltatottság feszültségét vizsgálják. Alkotásaiban a természet az átalakuló, számunkra kedvezőtlen formáiban is a feltétel nélküli szeretet tárgyaként jelenik meg. 

Csapó Júlia törékeny, mégis szívós alakzatai által az ökoszisztémák sebezhetőségét és az élet elpusztíthatatlan regeneratív erejét állítják párhuzamba. Medcalf Laura művei a különleges alkotói módszer révén az éltető folyadék és a napfény közreműködésével jönnek létre, így az ember és a természet nem csupán tematikaként, hanem alkotótársként kapcsolódik össze. 
Závorszky-Simon Márton festményein a tűz jelenik meg egyszerre a pusztítás és a megújulás elemi erejével: lángoló tájképei a személyes fizikai fájdalom és a kollektív krízis traumáit alakítják át víziókká. Nála az „égő világ” nem a végpontot jelenti, hanem a tarlóégetéshez hasonló rituális megtisztulást, amely után a hamuból egy új, termékenyebb jövő sarjadhat ki. 
A kiállítás egyik fontos sajátossága, hogy a művekhez minden esetben társítottak tudományos referenciákat: társadalomtudományi, humánökológiai, ökofilozófiai és környezetpszichológiai megközelítéseket. A Reális utópia alkotásai nem kínálnak kész válaszokat, sokkal inkább kérdéseket vetnek fel. A kiállítás üzenete szerint a jövő nem előre meghatározott, hanem folyamatosan formálódó lehetőség, amelyet mindannyian alakítunk. 

Ha nem tudunk az öszeomláson túlmutató, emberhez méltó jövőképeket alkotni, nem lesz mi felé elindulnunk. A Karinthy Szalonban újra tetten érhető, hogy a kortárs képzőművészet képes túllépni a puszta diagnózis felállításán, és a képzelő­erő eszközeivel új iránytűket nyújtani.