Csodatévő festmények a szirteken

Vannak pillanatok, órák, napok, hónapok, sőt, lehetnek évek is, amikor még a jóakaratú ember is ki akarja vonni magát a világból, el akarja felejteni a sorsot. Az ilyen aszketikus hangulatok fantasztikus világába jut az utazó, aki meglátogatja Thesszália legértékesebb és legmisztikusabb zarándokhelyét, a Meteora-kolostorokat. Hamvas Béla nem kevés teológiai kritikával az „Én börtönének" is nevezte ezeket a különleges építményeket, bár az igazság inkább az lehet, hogy valódi szent helyek találhatók itt, ahová az Isten dicsőítése, az imák elmélyültebb gyakorlása vezetett el már a kezdetektől sok keresztényt, hogy meghúzódjanak a világi hívságok csábítása elől. 

A Meteoráknál ugyanis egyszerre találkozhatunk a természet és az ember minden akadályt leküzdeni képes erejével. Négy és fél órát utaztunk ide autóval, a Halkidiki félszigetről, a tengerparti nyaralásunkról, hogy ezt újra átélhessük. Először gyermekkoromban jártam itt, akkor még részben földutakon kaptattunk. Most a gyermekeimmel érkeztünk, már bitumenen jutottunk el szinte a kolostorok bejáratáig, és tulajdonképpen ebben is van valami sorsszerű. Mert annak, aki ideér, útépítések és kényelmi szempontok ide vagy oda, muszáj fölemelnie a tekintetét a mobiltelefon képernyőjéről, hogy tátott szájjal csodálja a sokkal értékesebb elmerüléshez vezető kézzel foghatót. 

A Meteora görögül „levegőben lebegőt" jelent, és a sziklák elnevezése nem véletlen, hiszen a szinte függőleges, száz-százötven méter magas hegycsúcsok felé tartva nemcsak az Avatár lebegő szigetei jutnak az eszünkbe (ez már egy másik, Cameron-filmeken felnőtt generáció), hanem az is, hogy szinte mi is lebegünk. És ha meg is másszuk a hosszú lépcsősorokon a sziklák tetejére, a kolostorokhoz vezető utat, jön az újabb megdöbbenés. A lábunk a földbe gyökerezik, az állunk leesik a szerzetesek templomaiba lépve, megpillantva az ottani faragványokat, csillárokat és legfőképpen a festményeket.

A most látogatható hat kolostor (valamikor huszonnégy volt belőlük) legnagyobbikának alapítóját, Szent Athanasziosz barátot a legenda szerint angyal, vagy sas emelte magával az egyik tűhegyes sziklára. Ez az angyal és a sas többször is megjelenik az épületegyüttes templomának belsejében, a mindent beborító gyönyörű freskókon. 

A kolostorok templomainak előcsarnokát általában az apokalipszis megrázó képei borítják be, hogy aztán a főhajóban az üdvözültek nyugalmával tekintsen le ránk Krisztus a kupolákba festett csodás, aranyozott képekről, rázúdítva a Megváltó glóriájának fényét a halandókra. A világhírű poszt-bizánci falfestményeket a 16. század legnevesebb ikonfestő mesterei, elsősorban a krétai iskola alapítója, Theophanis Strelitzas (Krétai Teofán), valamint a thébai iskola vezéralakja, Frangos Katelanos készítették. A különlegességük, hogy a művészek eltérnek a merev bizánci ábrázolástól, mert már olyan finomabb ecsetkezelést használnak, mint a korai olasz reneszánsz alkotói. A krétai ikonfestő iskola legfontosabb alakja kétségtelenül Teofán, akinek a legszebb freskói az Agios Nikolaos Anapafsas (Szent Miklós) kolostorban láthatók. Híres jelenetei itt az Ádám nevet ad az állatoknak című, és a már említett végítélet-ábrázolások. 

Frangos Katelanos pedig a thébai festészeti irányzat mestere, akinek a munkái színpompával töltik meg a templomi tereket. Rendkívül részletgazdag, élénk freskói a Varlaam-kolostor főhajóját díszítik. Sokáig mozdulni sem tudunk a meghatódottságtól, amikor a hatalmas Keresztrefeszítés-freskója előtt állunk. A több ezernyi képből és bibliai jelenetből álló falfestmények részleteinek leíráshoz persze több száz könyvlap sem lenne elég, mindegyik egy-egy önállóan is értékes műalkotás. 

Az idelátogató görög-keleti vallású zarándokok azonban elsősorban nem a kupolákba festett Jézushoz imádkoznak, hanem inkább a csodatévő ikonok előtt vetnek keresztet, mielőtt csókot lehelnek a képekre. Természetesen ott jártunkkor is sorban álltak a hívek az egyik leghíresebb bizánci ikonnál, a Szűz Hodegetria, „Útmutató Istenanya” képénél. A hagyomány szerint ez egyike a Szent Lukács evangélista által készített három képnek, és az eredeti fatáblás ikont a konstantinápolyi Hodegon-kolostorban helyezték el, amelyet egy szent forrása tett híressé, mert a víz a leírások szerint meggyógyította a vakokat. A Szent Miklós kolostorban lévő leghíresebb másolaton Krisztus arca felnőtt, méltóságteljes férfié, aki ujjával mutatja az utat az üdvözülés felé. A Mária ruháján (mafórion) látható mélyvörös szín pedig a szűzanya királynői méltóságát és az isteni anyaságot szimbolizálja. 

Évszázadok óta imádkoznak a szerzetesek a világi kísértések, a magány és a kétségbeesés ellen a Panagia Loxadiotissa (Legszentebb Szűzanya) ikonnál is. Úgy tartják, a táblakép jelenléte természetfeletti megnyugvást, mentális és spirituális erőt ad a nehéz aszkéta életmódhoz. A zarándokok hagyományosan testi-lelki betegségekből való felépülésért, valamint családi krízisek megoldásáért járulnak a festmény elé. És akkor még nem beszéltünk Meteorák szimbólumáról, a Meteorai Szűzanyáról a Nagy Meteoron-kolostorban. Jézust koronás uralkodóként ábrázolja Szűz Mária karjaiban, aki a jobb kezében egy liliomot tart, amely a hitet és a jólétet jelképezi. Ennek a hitnek, szellemi és lelki erőnek, jólétnek persze a festményeken kívül is számos rekvizitumát őrzik még a kolostorokban, írásos emlékeket, ereklyéket, liturgikus ruhákat, kódexeket. De ami talán lényegesebb: hazafelé, a sok káprázat hatására azon is elgondolkodhatunk, ami már régóta foglalkoztatja az emberiséget, hogy van-e egy teljesebb, tisztább, szenvedésmentesebb élet a halál után, vagy azt inkább magunkban kell keresnünk, amint éppen egy lebegő hegytetőről tekintünk a tengerkék égre.