Kálmán hazaért

Gyere ide, te átok, agyoncsaplak! – süvöltöm aznap immár sokadszor, hogy csak úgy zeng tőlem a kert, de mielőtt rám hívnák az állatvédőket, ismerkedjenek meg Kacagó Kálmán történetével. 

Öreg kutyánk, Fánika tavaly ősszel hagyott itt minket. Eltettem az árván maradt nyakörvet meg a pórázt, és elkezdtük kutyátlan életünket. Egy idő után azonban hiányozni kezdtek az esti séták. Bármerre jártunk, a kutyásokat figyeltük, Fánit emlegettük, milyen jópofán mutatott hármónk árnyéka, amikor köztünk szaporázta a lépteit, és közben vidáman lifegett a füle. Hamarosan megértettük: aki egyszer kutyás volt, mindörökké az marad – és elkezdtük böngészni a menhelyek oldalait, mígnem idén júliusban egyszer csak megpillantottuk ŐT. 

Testvéreivel együtt, hor­ro­risz­tikus körülmények közül mentették ki őket az állatvédők. A 4-5 hónapos, fehér, bongyor szőrű kölyök hamar gazdára talált, de pár hét múlva szó szerint visszarángatták a menhelyre a rémült kis jószágot. A vele érkező idős hölgy azt mondta, nem bír vele. A félénk Kálmánka újra a rácsok mögött találta ­magát. 

Amikor meglátogattuk, ölbe vettük reszkető kis testét, simogattuk, elmeséltük neki, hol fog lakni, merre fogunk sétálni. Hamarosan megnyugodva szuszogott. Egyértelmű volt, hogy ezután nem okozhatunk neki újabb csalódást, nem kerülhet vissza a menhelyi kennelbe. A pártfogói is belátták ezt, így kivételesen azonnal hazavihettük őt. 

Ugyan furcsának találtuk a Kálmán nevet, de meghagytuk neki, hiszen ez volt mindene, amit rövid kis élete során a magáénak mondhatott. Gyorsan otthon érezte magát nálunk, bár eleinte mindentől félt: séta közben a többi kutyától, az autók­tól, de még az utca végi piros tűzcsaptól is. Ám nem sok idő kellett hozzá, hogy megbátorodjon, fürge bandataggá váljon a kutyafuttatóban. Mostanság a kertrendezésben jeleskedik, szorgos munkájáról méretes gödrök tanúskodnak, a hortenziát kiásta (úgyis elvirágzott), ám amikor a begóniáim kerültek sorra, na, akkor hangzott el az a bizonyos fenyegetés. Kálmán persze tudja: életveszélyről szó sincs, elárul a szigorúnak szánt, de valójában megbocsátó tekintetem. Bohókás lényével feldobja a napjainkat – kit érdekel, hogy naponta háromszor kell feltakarítani a teraszt? –, amikor az előszobában végre ismét lóg egy póráz, és a „sétálós" árnyékunk is, mint a régi: szökdécsel köztünk egy kiskutya, lifeg-lobog a füle…