Frei Tamás díszletek közt élt

Ma már nem száguldja végig a világot egy-egy érdekes téma miatt, hiszen életét jó másfél éve Nizzában rendezte be, ideje nagy részét pedig a regényírásnak szenteli.

– A Dossziéban már megszokhattuk, hogy befolyásos emberek vendégeként kalauzolsz el minket a kulisszák mögé. A megmentő című regényed is hasonló izgalmakat ígér, tekintve, hogy műfaja a nálunk még viszonylag újnak számító akcióregény, konspirációs thriller. Miért éppen ebben a műfajban született meg az első fikciós regényed?
– Ennek két oka van. Egyrészt a szabadidőmben mindig is szívesen olvasok akcióregényeket és kémtörténeteket, falom az olyan írók műveit, mint John Le Carré vagy Robert Littel. Másrészt a Dosszié által alkalmam volt találkozni olyan emberekkel – politikusokkal, üzletemberekkel –, akik tényleg hatással vannak a világ folyamataira. A forgatások során jócskán kaptam ízelítőt a színfalak mögött zajló eseményekből, így egy idő után elkezdett foglalkoztatni a gondolat, hogy regényes, könnyen emészthető formában papírra vessem ezeket az élményeket. A szereplők egyébként fiktívek, a helyszínek azonban valóságosak, olyannyira, hogy a sztori akár meg is történhetne. Ennek érdekében egyébként az összes helyszínt felkerestem, ahol a regény játszódik. Érdekesség még, hogy ebben a műfajban ez az első olyan könyv, aminek a főszereplői magyarok és egyik helyszíne Magyarország.

– Egy ilyen regényt nyilván nem két perc alatt ír meg az ember, hiszen az írónak nagyon is pontosan kell ismernie azt a közeget, amiben játszódik, hogy hitelesen tudja ábrázolni.
– Valóban, ez nem az a műfaj, amit az ember akkor ír meg, amikor akad néhány szabad órája – nekem is két évig tartott. Több híres kémregényírót is felkerestem, mielőtt hozzákezdtem, többek között a Franciaországban élő Robert Littelt, aki nagyon hasznos tanácsokat adott. Ő mondta, hogy az írónak ugyanabban a közegben kell élnie, mint a főhősének. Valójában meg kell teremtenem önmagam számára a főhős életét: azokat az ízeket, illatokat kell éreznem, azt a zenét kell hallgatnom, amit ő hallgatna, azokon az utcákon kell nap mint nap közlekednem, ahol ő jár. Részben azért is éltem Nizzában az elmúlt másfél évben, mert a főhősöm is Nizzában él. De mondhatnám azt is, hogy nem Nizzában, hanem a regényem díszletében töltöttem ezt a másfél évet. Ettől válik igazivá és hihetővé az egész.

– A főhős tehát Nizzában él, de nagyon is sok szállal kötődik Magyarországhoz. Mit lehet elárulni a sztoriról?
– A főszereplő egy magyar férfi, aki az orosz maffia elől menekül Magyarországról, majd a francia idegenlégiónál mesterlövésszé képezik ki. Később Franciaországban „dolgozik” titkos ügynökként, és egy különleges bevetés miatt tér vissza Magyarországra. A történet egyébként a gázbiznisz körül játszódik, több kontinensen, nagyon sok szálon fut, amik persze időnként összekapcsolódnak. Nem hiányozhat a szerelem sem, de ennél többet nem árulhatok el.

– Ebben a műfajban különösen fontos, hogy folyamatosan fenntartsa a figyelmet, azaz ne legyen unalmas. Talán ez a legnagyobb írói kihívás.
– Ez így igaz, de nem volt ismeretlen terep számomra, hiszen annak idején a Dosszié 50 percét is úgy kellett összeállítani, hogy végig izgalmas legyen. Egy könyv esetében azonban akár hetekre le kell kötnöm az olvasó figyelmét. Ebből a szempontból volt hasznos, hogy az USA-ban egy televíziós egyetemen alkalmam volt dramaturgiát és forgatókönyvírást is tanulni. Ha már lankadna a figyelem, mindig kell egy újabb csavar vagy úgy kell alakítani a történet szálait, hogy ne legyen kiszámítható a következő fordulat.

– Részben már választ kaptunk arra, hogy miért Nizzában rendezted be az életedet. De csak a regényírás volt az ok, vagy egyszerűen tizenhárom év dossziézás és televíziózás után úgy érezted, itt az idő váltani?
– Egyrészt magánéleti okok miatt döntöttem Nizza mellett, a párom 19 éves kora óta él külföldön, és én magam is többször, több évig töltöttem huzamosabb időt Magyarországtól távol. Hogy őszinte legyek, a televíziózás most egyáltalán nem hiányzik. Tizenhárom éven keresztül utaztam keresztül-kasul a világban, kerestem az izgalmas témákat, szórakoztattam a nézőket és töltöttem évente 6-7 hónapot szállodákban. Egy idő után bármennyire is megszállottja valaki a szakmájának, bele lehet fáradni. Az utolsó időszakban pedig már annyira foglalkoztatott a regényírás, hogy 2008-ban eldöntöttem: minden kreatív időmet ennek szentelem. Kétéves szerződést bontottam fel az egyik televíziós csatornával emiatt.

– De gondolom, ebben az is közrejátszott, hogy volt hova „menekülni”, azaz itt volt háttérnek például a kávéházláncod.
– Valóban, és emiatt szerencsésnek is érzem magam, mert nem megélhetési kérdés volt a könyvírás. Nekem nem kell évente egy-két könyvet a piacra dobnom ahhoz, hogy megkeressem a tejre-, kenyérrevalót, én mindig is szerettem több lábon állni. Ráadásul egy idő után belefáradtam abba, hogy folyamatosan programigazgatókkal, kreatív igazgatókkal küzdjek a műsorom miatt, akiknek mindig mindenhol voltak ismerőseik, vagy szerettek engem, vagy nem. Ha csúnyán fogalmaznék, úgy is mondhatnám, hogy nincs szükségem szűrőkre köztem, és az általam gyártott termék között. Hiszen volt egy műsorom, amit kedveltek a nézők és sikeres volt, miközben folyamatosan szélmalomharcot vívtam azért, hogy bizonyos érdekeknek megfeleljek. Azt kell mondjam, Magyarország nagyon fárasztó ország ebből a szempontból. Most ilyen gondom nincs: ha valakinek ízlik a kávém, akkor fogyasztani fogja, ha pedig nem, akkor nem ad rá ki pénzt. Ugyanígy vagyok a könyvvel is: ha valakinek tetszik, amit írok, akkor venni fogja, ha nem, akkor nem. Ez már csakis az én felelősségem, nem kell különböző érdekcsoportoknak megfelelnem.

– Akkor tehát egyelőre marad a napfényes Nizza és a regényírás?
– Bár sokan úgy gondolják, hogy irigylésre méltó életet élek egy tengerparti városban, nem kell ezt túlmisztifikálni, mert ma már nagyon is kiegyenlítettek a viszonyok. Nizzában az élet semmivel sem drágább, mint Magyarországon, még ha ez sokakat meg is lep. A megélhetés szinte egész Európában ugyanannyiba kerül, Budapest ebből a szempontból sajnos, már felzárkózott, csak a bérek tekintetében nem. A különbség csak annyi, hogy 3-500 kilométerenként más nyelven szólnak az emberhez. Úgy gondolom, hogy ebből a szempontból Európa ma már tényleg egységes, hívhatnánk akár Európai Egyesült Államoknak is. Magyarország pedig része ennek, ha tetszik, ha nem, jó és rossz értelemben egyaránt. Hogy mégis miért Nizza? Mindig is szerettem olyan helyen élni, ahol többnyelvű a kultúra, és abban is szerencsés vagyok, hogy nekem nem okoz gondot megszólalni egy idegen nyelven. Még a 20-as éveim elején éltem Bernben, ahol hol németül, hol franciául folyt a diskurzus és azt is megfigyeltem, hogy a többnyelvű emberek sokkal nyitottabbak. Nizzában is ez tetszik: az olasz határ közelsége miatt nemcsak a francia, de az olasz kultúra is jelen van.
Itt igazán érezhető az európai történelem, mi például egy olyan épületben lakunk, ami még a XV. században épült. Nizzában az is tetszik, hogy rendkívül izgalmas város. Ha a tengerparton vagyok, akkor úgy érzem, mintha nyaralnék, néhány utcával beljebb viszont már egy nyüzsgő nagyvárosban találom magam. Ráadásul ma már a telefonnak, internetnek köszönhetően bárhol is van az ember, el tudja intézni az ügyeit. Úgyhogy a válaszom az, hogy igen, egyelőre marad Nizza. De mivel a regényt úgy fejeztem be, hogy akár folytatása is lehet, el kell majd gondolkodnom azon, hogy hol legyen a következő állomás. Hiszen az mégsem járja, hogy ugyanott játszódjon, mint az előző.