Önként, ingyen másokért

Bár a rossznyelvek szerint egyre anyagiasabb és önzőbb világban élünk, az utóbbi években mégis egyre többen kapcsolódnak be hazánkban is az önkéntességbe. Ám a nyugati országokhoz képest még mindig igen alacsony a másokért végzett munka társadalmi elismertsége. Az önkéntesség palettája igen színes, ők sok helyen elvégzik azt ingyen, amit más talán pénzért sem. Ott ülnek a kórházakban a betegágyak szélén, ha kell, fogják a haldoklók kezét.

Az év önkéntese címet is hospice-munkáért kapta az idei díjazott, Thuránszky Adrienn, aki másfél évtizede önfeláldozóan vesz részt az otthoni és a kórházi ápolásban, megkönnyítve a betegek és családtagjaik életét a legnehezebb napokban. A különdíjat Buzás Lajos érdemelte ki, aki maga is család nélkül nőtt fel. Egyesületet szervezett, hogy egykori sorstársai, a volt és jelenlegi állami gondozottak ügyeit intézzék, beilleszkedésüket segítsék.

Az év önkéntes programjának a Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítványt választották. Az alapítvány hitvallása szerint a gyerekeket meg kell hallgatni, a felnőtteknek pedig segíteni kell abban, hogy képesek is legyenek erre a feladatra. Főként a nehéz, olykor veszélyes helyzetbe került fiatalokra és gyerekekre koncentrál az 1993 óta működő program, melyben több mint száz önkéntes tevékenykedik, köztük kilencvenheten a telefonszolgálatok nappali ügyeletét látják el. Mindezt a kölcsönös bizalom és felelősségvállalás jegyében teszi a magánszemélyek által alapított civil szervezet – ezzel is érdemelték ki az Önkéntes Központ Alapítvány (ÖKA) díját.

Kik tárcsázzák a Kék Vonal ingyen és névtelenül hívható számait, s miben tudnak nekik segíteni? – erről is kérdeztük az alapítvány pszichológus munkatársát, Rényiné Csekeo Borbálát.
– A nap 24 órájában, több vonalon is hívhatják a gyermek- és ifjúsági telefonszolgálatunkat azok, akik valamilyen problémával küszködnek vagy éppen nem tudják kinek kiönteni a lelküket – tudtuk meg. A leggyakoribb a kamaszpanasz jellegű hívás, amikor párkapcsolati vagy iskolai problémákban kérnek tanácsot. Előfordul, hogy egy tizenéves az első szexuális együttlétére készülve osztja meg bizonytalanságait, teszem azt a fogamzásgátlásról. Máskor meg egy állami lakásotthonból szökésben levő kamasz hív minket, mert, mondjuk, este tíz óra van, és már esélyét sem látja annak, hogy eljusson a családjához, ahová indult.

– Mit tehetnek ilyenkor? Szólnak a rendőrségnek?
– Ha a hívó elárulja, éppen hol van, és belátja, hogy kisebb baj, ha rendőrautóval mennek érte, akkor ez a járható út. Ha nincs közvetlen veszély, akkor általában megtudakoljuk tőle, hogy miért is szökött meg. Ha állami gondozott, akkor általában felvesszük a kapcsolatot a gyermekvédelmi szolgálattal, és ők megvizsgálják, van-e arra mód, hogy a fiatal visszakerüljön a saját családjába vagy tarthasson szorosabb kapcsolatot velük.

– Kik ülnek a krízisvonal másik oldalán? S vajon nehéz-e önkénteseket toborozni a Kék Vonalhoz?
– A több mint száz önkéntesünk közt szép számmal akadnak egyetemisták, akik a szociá­lis munkát vagy a pszichológiát, pedagógiát választották hivatásul – nekik remek gyakorlatot is jelent, hogy az alapítványnál dolgoznak. Akadnak olyanok is, akik gyesen levő anyukaként munkálkodnak vagy épp friss nyugdíjasként próbálják hasznossá tenni magukat. Tizenhárman épp most végzik a saját, 100 órás képzésünket. Az önkéntes munkáért természetesen nem jár fizetség, de mindent megteszünk azért, hogy közösséget kovácsoljunk a csapatunkból, és ünnepekkel, programokkal, továbbképzésekkel honoráljuk a fáradozásukat – magyarázta Csekeo Borbála. Örömmel tapasztalta, hogy az önkéntes munkának egyre nagyobb nálunk a presztízse. Egyre többen például azért is vetik bele magukat a segítő tevékenységbe, mert az piros pontnak számít az önéletrajzukban.