Kémények doktornője

Tündét nem a sors küldte a háztetőkre, ő maga jelentkezett a Fővárosi Kéményseprő-ipari Kft. álláshirdetésére 2003 tavaszán. Mivel a három követelménynek – közép- vagy felsőfokú műszaki végzettség, jó kommunikációs készség, jó kondíció – megfelelt, biztos volt a dolgában. Az egyik dél-baranyai kis faluban felcseperedett lány a Pécsi Tudományegyetem Pollack Mihály Műszaki Főiskoláján környezetmérnöki és mérnöktanári diplomát is szerzett.

Gyerekkorától sportolt, kalandvágytól fűtve fiúkkal bandázott. Mégsem tartja magát fiús karakternek, imád főzni, tud kézimunkázni (bár ez utóbbit kevésbé szereti). Nem sokáig dolgozott megyéjében, mert jövőképet ő is, mint a fiatalok zöme, a fővárosban látott.

– A munkaügyi osztályon úgy néztek rám, mintha négy fülem lenne – meséli nevetve –, mert férfikollégát vártak. Mire közöltem, ez nem volt beleírva a hirdetésbe. Így aztán felvettek a műszeres csoporthoz. Először megkaptam a kéményseprők bibliáját, a magyar szabvány előírásokat, amelyek bebiflázása nélkülözhetetlen a szakvizsgához. Majd tanoncként irány a tető, csoportunk élén a mester és társa plusz két tanuló. Nem vagyok félős, tériszonyom sincs. A kollégák eleinte úgy kezeltek a háztetőkön, mint a hímes tojást. „Jaj, csak el ne csússzon! Meg ne szédüljön!” Létrán felfelé menet előzékenyen előreengedve morogtak, hogy a munkaruhák között miért nincs szoknya…

Viszont a civil megnyilvánulások kezdetben sok vidám percet szereztek nekünk. Nem felejtem el azt az idős nénit, akit egy lakótelepi ellenőrzéskor felhívtam kaputelefonon: kik vagyunk, miért jöttünk. „Hiszen maga nő! És női kéményseprők nincsenek!” Puff, le is csapta a telefont. Mikor tanulóként a mesterrel ismét egy építkezésre mentünk, és én buzgón körmöltem mindent, amit mondott, az egyik munkás felkurjantott: „De jól megy a kéményseprőknek! Már titkárnőjük is van?” Arra is emlékszem, mikor a társammal együtt (a kéményseprők mindig párban dolgoznak, mint a járőrök) a tetőn lévő munkások kommandósoknak néztek minket, ahogy talpig feketében, bakancsban, mellényben baktattunk fel a lépcsőn. És ki ne maradjon a beavatási szertartás! Az újoncokat először a legkoszosabb kéményekhez küldik, majd talpig kormosan lefotózzák őket, és kiakasztják a falra. A képek közt van az enyém is…

Ez a hiedelem a kéményseprőről meg a szerencséről még a fa- és széntüzelésű korból ered. Ebben az időben egy kormos kéményből kipattanó szikra lángra lobbanthatta a nád- és zsúptetőt, s akár egész városnegyedeket is elemésztett a tűzvész. De ahol a kéményseprők kitisztították a kéményeket, ez nem történhetett meg. Vagyis megjelenésüket szerencsésnek tartották. Alapos ellenőrzések híján a mai korszerű tüzelőberendezések, kémények is veszélyt hozhatnak a lakókra. Nem véletlenül változnak folyton a vizsgálati mó­dok, műszerek, hiszen maga a szakma is rohamosan változik, ezért nekünk holtig kell tanulnunk.

Régi feljegyzések szerint Mária Terézia idején a hatalmas kéményeket belülről tisztították. Egy kéményseprő munka közben kihallgatott és meghiúsított egy királynő ellen szőtt merényletet, ezzel a birodalmat is megmenekítette egy véres örökösödési háborútól. Angliában meg, ami nekem nagyon tetszik, az esküvőkre kormos arcú kéményseprőket is meghívnak szerencsehozóként – biztos, ami biztos, nehogy ezen múljon a boldogság!