Börtön után Isten útján

Csattanásokat hallottam a fejem felett, meghűlt bennem a vér. Lelőnek vagy agyonütnek? Nem hiába óvtak ettől a környéktől – suhant át az agyamon. Aztán kinyitottam a szemem és észrevettem, hogy egy gesztenyefa alatt parkolok… Kiszálltam a kocsiból. Erősen sminkelt nő lépett ki egy viskóból, neccharisnyában és nagyon rövid szoknyában volt. Nyilván ő is dolgozni indult…

Pécs egykori bányásztelepén járunk. Körülöttem düledező épületek, gazzal benőtt, limlomokkal telehordott udvarok, ütött-kopott ajtók. Mögöttük a sorsok. Itt egy öregember ül a málladozó lépcsőn, amott ruhák lógnak a bejárat elé feszített madzagon. Egy ablaktalan, lapos téglagarázs fémajtaja tárva, rajta felirat: vegyesbolt. Előtte nagydarab férfi terpeszkedik rozzant székén, mások körülötte állnak, isznak, cigarettáznak. Megyek tovább, mintha tudnám, hova tartok. Ám az utca végén már leplezhetetlen a tanácstalanságom.

– Kit keres? – szól ki ekkor az egyik udvarból egy férfi és leteszi a kezében lévő vésőt. Útba igazít, aztán utánam szól: ő is szeretné a történetét elmesélni. Ha akarnék, se mernék ellenkezni. Belépek hát a kapun.

Az imént még többen dolgozgattak a félig bontott épületen, most elküld mindenkit, majd kihoz két széket és hivatalosan, tagoltan beszélni kezd:
– Horváth Róbert vagyok, 1977. február 22-én születtem Újvárfalván, Somogy megyében.

Gépiesen írom. Aztán megváltozik a hangja, én pedig lemerevedek:
– Fejszével levágtam egy férfi ujjait. Megcsonkítottam. Strici voltam, nőkkel üzleteltem, ezenkívül betörés, lopás, magánlaksértés, agresszió volt a bűnöm. Hat év két hónapot kaptam, hármat kellett letöltenem. Kétezerben szabadultam. Állandóan verekedtem, elég volt, ha „úgy” nézett rám valaki.

Próbálok sehogy nem nézni. Mégis látom a szerszámokat körülöttünk és a hegyes sarlót, ami a kerítés mellett hever. Végül mégis a szemébe nézek. Nem lehet baj – értem meg ekkor, és nem csak attól, amit kijelent:
– Tizennégy éve élek bűntelenül.

Nincs előttünk oltár és feszület, nem vesznek körül vaskos templomfalak, mégis, mintha szószékről jönne a történet. A Pálhalmai Büntetés-végrehajtási Intézet elevenedik meg, ahol először beszéltek neki Istenről. Ő pedig válasz helyett ütött. Ám hónapok múltán egy csapásra valami őt is eltalálta: kézbe vette a Bibliát, az idejéből kitelt.
– Megdöbbentem: ez rólam szól! Minden, amit a bűnről, a rosszról ír, az én vagyok. Mintha nem is könyvet, hanem tükröt tartottam volna a kezemben. Borzalmas volt.

Így indult az út, amin azóta is jár. S hogy hová jutott? Nézem parányi birodalmát, tarka műcsokrokkal szegélyezett bejáratát, raklapokból épített kerítését, faoszlopokra szegezett szőnyegből készült garázsát. És a házat, ami életveszélyes romhalmaz volt, de amiből saját kezével otthont varázsolt. Kikaparta a mocsokból, akárcsak az életét. Odakint a fertő és a régi barátok, akik azt mondják, a Robi a börtönben becsavarodott. Idebent rend és tisztaság. És remény, hogy a gyereknek már jobb lesz. Mert szabadulása után megnősült és magához vette fiát, akinek édesanyja – ahogy mondja – pénzért erkölcstelen életet él. Patrik viszont a Ghandi gimnáziumba jár és szeretne leérettségizni.

– Este hét után nem engedem az utcára, ezen a környéken könnyen rossz társaságba keveredne. Nálunk van napirend, hétvégén kirándulunk. Filmet készítünk a kamerámmal a romák életéről és időnként beöltözünk a feleségemmel, szól a cigányzene, mi meg énekelünk.

A hang már rég nem hivatalos, én is félretettem a jegyzetfüzetet. Bent vagyunk a házban, mutatja az apró konyhát, a fürdőt és a két pici szobát. Ő rakta át a tetőt, vezette be a vizet, cserélte ki az összes nyílászárót, alapozott és festette, tapétázta a falakat. Miből? – kérdezem, és alaposan körülnézek újra, mikor megtudom, hogy minden (az ágytakarók, a számítógép, az LCD-monitor, a bútorok, szőnyegek, étkészletek, ajtók, ablakok és az utolsó szög is) a lomiból van. Vagyis már csak volt. Mert a jogszabályok szigorodtak, ő pedig semmi törvényelleneset nem szeretne elkövetni. Nyolc évig munkahelyen is dolgozott, a Pécsi Városi Vagyonkezelő Zrt. parkosítója és takarítója volt, de megszűnt a munkaviszony. Most makkot gyűjt az erdészetnek, naponta akár egy mázsát is összeszed, ez nyolcezer forint. A fejszével pedig már csak fát hasogat.

– Kukásnak csúfolnak és lenéznek a telepen, miközben ők lopnak és csalnak, de nem érdekel. Én így vagyok nyugodt, ajtót merek nyitni bárkinek. Isten útját választottam, neki köszönhetek mindent.

A minden alatt azonban néha meginog a talaj. Hallgatom a férfit, ahogy tervez, számol, remél, és ahogy kimondja: néha elkeseredik. Olyannyira, hogy a nyáron öngyilkosságot kísérelt meg. Miért? Nem egészen értem. Csak azt, hogy Pécs keleti városszélén nincs könnyű dolga se embernek, se Istennek.