Olaszból magyar lett

 – A barátaim csak Vilinek hívnak – mosolyog Huber Wilmuth, a Geo-Friez Kft. fiatal agrármérnök ügyvezetője. – Sokan csodálkozva kérdezik: miért élünk itt, az Ongához közeli Bogsin tanyán, a semmi közepén? Én meg azokat nem értem, akik „kijárnak” a gazdaságaikhoz. Ahonnét eljöttem, mikor a mamám halála után szétesett a famíliánk, természetes volt: egy gazda ott él, ahol dolgozik. Felmenőimnek, miként az ottani családi gazdaságok többségének, mindkét ágon évszázadok óta tejelő tehenészetük volt, amihez a takarmányt elég nehezen termesztették meg a hegyvidéken. Ott a szalma kilója ma is 36 forint, itt, nálunk van, ahol ingyen se kell. Többe is kerül a tiroli tejtermelés, ám a tejár is nagyobb.

– Miért éppen Magyarországra jött? Ahol a mezőgazdaság körül sok a zűr, a tejtermelés meg zuhanórepülésben van?
– A kérdés első felére én se tudom a választ. Egy kis faluban születtem, s már gyerekként, mikor még kézzel fejtem a teheneket, Magyarországról álmodoztam. Az iskolában is mondogattam; ha nagy leszek, oda megyek, s talán ott is fogok élni. Kölcsönkértem hát a faterom autóját, és elindultam. Aput, aki mama halála óta egyedül él, s már csak néhány marhát tart, ez nagyon szíven ütötte. A tejtermelés zuhanásáról pedig csak annyit; ez a jelenség majd’ húszéves, és rengeteg oka van. Ami a magyaroknak a legjobban betett, az a mérhetetlenül szigorú uniós higiéniai követelményrendszer, ami Tirolban ismeretlen. A telepemen, ahol a holtstein-fríz üszőállomány ma már 600-nál is több, az ellenőrök mindig mindent rendben találtak, de már az ottlétüktől leizzadtam.

– Bejárta az országot, aztán mégis az egyik legszegényebb részén kötött ki.
– Ez tévedés! Szikszótól felfelé, az abaúji vidéken a legnagyobb a szegénység. A szocializmusban itt, a Bogsin tanya környékén egy állami gazdaság volt, amit felszámoltak. Mivel hoztam otthonról egy kis induló tőkét, a telepet megvettem, vásároltam jószágot is, és szántót, kaszálót béreltem a takarmányozásukhoz. Később vettem fel hitelt, pályázgattam is. Erre főleg a fejőház újjáépítésekor volt szükség. A tejet évekig az Abaújtejnek adtam le, 14 éve 72 forintot kaptam literéért. Négy éve mentem át a miskolci Minnához, ők 90 forintot fizetnek az extraminőségű tejért. Egyelőre nem tervezem az állomány bővítését. Sőt! Ha újra kezdeném, fele ennyi lenne. Az állattartás nem nyolc óra munka, nincs nyaralás, az ünnepek is kurták. Egyetlen hobbim a marhatartás meg az erről szóló szakirodalom olvasása.

– Változhat-e a mostani átvételi ár?
– Ez leginkább a gabonaáraktól függ. Fáj a szívem, hogy idén a drága kukoricát nem adhatom el, de a teheneknek minőségi takarmányra van szükségük. Úgy vélem, az ár feljebb nemigen megy, nekünk kell olcsóbban termelni. Még nem tudom, miként, de megoldjuk. Volt már szó egy feldolgozóüzem építéséről is, hogy ellensúlyozzuk a veszteséget. Szép álom, de erre se idegi, se anyagi kapacitásom nincs, nem szólva a termékértékesítésről. Igazából nem tartom magam alkalmasnak egy birodalom kiépítésére, beérem azzal, amit elértem. A tehenek jó hozamúak, s hozzáedződtem ahhoz is, hogy itt más a munkamorál, mint Tirolban, ami vélhetőleg még a szocializmusból maradt az országra. Vannak szorgalmas emberek és kevésbé húzósak is. A kedélyes dél-tiroliak dolgosabbak, kevésbé borúlátóak. De a politikát ott is folyton csepülik.

– Nem vágyik vissza?
– Nem! Ha évente párszor meglátogatom édesapámat és a húgaimat, már alig várom, hogy újból itthon legyek. Szeretem a zöld Zemplént, a sík Hajdúságot, a gyönyörű Boldogkőváralját. Nekem már ez a hazám!