Elmerült a jeges vízben

Sokáig feltűnési viszketegséggel vádolta a felesége a 64 éves férfit, aki csaknem tíz éve mindennap úszik a Dunában. Ma már hozzátartozik Nagymaros képéhez: ha esik, ha fúj, a nyugdíjas férfi megmártózik a folyóban.

– Tizenhat éves koromban kezdtem dohányozni, mezítlábas cigarettát szívtam. Pár év múlva napi három doboznál tartottam. Odáig fajult a dolog, hogy 54 évesen már egy kisebb emelkedőre sem tudtam fölkaptatni az unokámmal, alig kaptam levegőt. Pontosan emlékszem, 2002. szeptember 29-e volt. Akkor döntöttem el, hogy soha többé nem gyújtok rá, viszont elkezdek rendszeresen mozogni – idézi a múltat. – A Duna mellett lakunk, így kézenfekvőnek tűnt, hogy lejárjak úszni a folyóra. Jött az október, a november, a december, s én nem hagytam ki egyetlen napot sem. Éreztem, hogy egyre jobb a közérzetem.

Jakus Mihály másként is kötődik a Dunához: jó ideig a Mahartnál dolgozott. Miután megnősült, a partra került, technikus lett egy vas- és műszeripari cégnél. Mikor megszűnt a vállalat, belevágott a nemzetközi fuvarozásba. Előfordult, hogy három és fél tonnás rakománnyal indult Párizsba kamionjával, a távot egyhuzamban vezette le, kipakolt, s már fordult is ¬vissza.
– Hiszi vagy nem, így mindössze négy napba telt a párizsi út, s közben szemhunyásnyit sem pihentem. Arra tréningeztem az agyamat, hogy tilos elaludnom. Nem vagyok csodabogár, de észrevettem, megvan hozzá a képességem. Egyszer például irgalmatlanul elvágtam az ujjamat, erre a feleségem varródobozából elővettem a tűt meg a cérnát, összevarrtam a sebet.

Amikor a fájdalomról kérdezem, értetlenül néz rám: – Mielőtt a Dunába ugrom, pár másodpercig agykontrollozok, hogy ne érezzem hidegnek a vizet. És mindig sikerül. Minderről meg is győződhetek, mert leveszi a tréningruháját, s indulunk a partra. Kérem, hogy legalább egy törülközőt hozzon magával, mert rajtam már a látványtól is futkos a hideg. Erről persze szó sem lehet. – Megesett, hogy térdig érő hóban mentem a folyóra, ugyanígy, egy szál gatyában. Egyszer a mínusz 15 fokos hidegben rám fagytak a vízcseppek. Nem is a hideggel van baj, inkább a jégtáblákkal. Az éles jég összevissza vagdossa az embert – magyarázza.

Odaérünk a stéghez, pár másodpercnyi összpontosítás után Jakus Mihály végez egy-két karkörzést, azután kilép a papucsából, és hatalmas fejest ugrik az alig kétfokos Dunába. Integet, hogy kellemes a víz, majd a mintegy 400 méteres táv leúszása után kisétál a folyóból, belebújik a papucsába. Vacogok a télikabátomban, kis bőrpír a nyugdíjas úszó testén is megjelenik. Indulunk vissza, ő csuromvizesen.

– Amikor elkezdtem, az orvos azt mondta, ne csináljam, mert egy év múlva olyan ízületi bántalmaim lesznek, hogy moccanni sem bírok. Nézze, semmi bajom. Az emberek tisztelnek azért, hogy kitartó vagyok. Ez jó érzés. De nem születtem önsanyargatónak: ha már nem esik jól, ígérem, abbahagyom.