Traumakapu vezet bolondvárba

Egyszerű támfalnak indult, vár lett belőle. Csere János számára Bugaszeg jelenti a totális szabadságot. Pedig a térképen sem jelölik, a telefonos tudakozó másodpercek alatt leráz: ilyen hely nincs. Nincs? Még múltja is van. A 65 éves Csere János nagyapja itt őrizte valamikor a grófi család disznóit. Egy többhektáros területen Balatonboglár és Ordacsehi között, a semmi közepén. A múltat követte a jelen, a szőlész-borász végzettségű, kétgyermekes családapa Bugaszeg lankáin kezdett szőlőtermesztésbe. Amikor az omladozó domboldalt a szomszédos szeméttelepen gyűjtött téglákkal támasztotta meg, még nem gondolta, hogy nem lesz megállás. Akkor, tizenkét évvel ezelőtt kezdődött a Téglagaléria története.

– A borászkodás mellett a boglári képviselő-testületben jeleskedtem. Egyszer megkérdeztem a többieket, mit csináltok a hétvégén. Mondták, hogy rétesfesztiválra mennek, teniszversenyre meg hasonló programokra. Mondtam, én hajnalban megyek Bugaszegre kaszálni. Kiderült, hogy még egyikük sem járt itt, pedig alig egy percre vagyunk Balaton¬bog¬lártól. Akkor határoztam el, megmutatom a világnak, hol van az a Bugaszeg – mondja a cserzett bőrű férfi, aki ezek után hátat is fordított a képviselőségnek.

A kőművesmesterséget soha nem tanulta, de a két kezével elkezdte építeni a majd’ kétszáz négyzetméter alapterületű, háromszintes, alápincézett galériát. Kezdetben, áram híján, maga keverte a betont, s ahogyan nőttek a falak, úgy kezdték a környékbeliek bolondvárnak hívni az épületet. Csere János beszámíthatóságát is mind többen megkérdőjelezték.

– Eleinte a családom sem nézte jó szemmel, ma már megbékéltek. Megértették, hogy nekem a nehéz fizikai munka jelenti a megnyugvást, és mégiscsak valamilyen maradandó értéket hozok létre – mutat körbe a hatalmas épületen.
Boltívek tömege, akkurátusan sorakozó téglák. A legrégebbi állítólag majdnem ezeréves, Szent László idejéből való. A legfelső szinten kódexmásoló műhely van kialakítva, ahol korhű másolóasztaloknál lehet belelapozni az 1916-ban kiadott Halotti énekbe, az 1847. évi országgyűlési törvénycikkelyekbe vagy a Szép versek kötetbe. De itt van a Kapu című folyóirat harmincéves példánya is, amelyben „Csere János renitens paraszt” verse olvasható.

Az egyik teremben hatalmas asztal, székekkel körbevéve, ezeket is a „várúr” készítette. Meg a kovácsoltvas rácsokat az ablakokon, ahogyan a csillárokat és a gyertyatartókat is. Több mint 60 ezer tégla tapad egymáshoz, guberálásból, bontásból és rengeteg adományból kerültek ide. Pénzt egyikért sem adott. Lassan híre ment a galériának, egyre több a látogató. Belépődíj nincs, csak becsületkassza. Más kérdés, hogy olykor nem gyarapodik, hanem estére kifogy a pénz a kasszából, ezért Csere János egy téglát „kér” belépőnek. Persze bárki ingyen ki- és besétálgathat az egyre bővülő komplexumban. Időközben megépült a hat méter magas Traumakapu, a magyar történelem legfájdalmasabb veszteségeire emlékezve. – Azt még nem tudom, hogy az idei év rákerül-e – mondja elgondolkodva, s megmutatja a Bugaszegi Köztársaság kikiáltása alkalmával épített pulpitust. Ezt 2011. április 11-én emelte, amikor a Magyar Alkotmányból kikerült a „Köztársaság” kitétel.

Nem messze áll egy hármas halom, kettős kereszttel, tele virággal. A fejfán egy tábla: „Édesapám emlékére, aki nagyon szerette a kosszarvú paprikát.” Aztán ott van a Holt Költők Társasága, a világ- és a magyar irodalom legnagyobb alakjaira emlékezve. Amikor a szomszédban futó autópályát építették, széttört dréncsődarabok hevertek szerteszét. Ezeket gyűjtötte össze Csere János, és Dante, Villon, Ady, Babits, Maupassant és még sokak híres sorait, műveit rótta rájuk, majd akasztotta egy-egy fára.

A Magyarok útján egyelőre 300 fejfa sorakozik, Csere János a Rákóczi családig jutott el, a magyar történelem meghatározó alakjaira emlékezve. Lesz folytatás is, egészen napjainkig. Világnézeti és pártpolitikai hovatartozást figyelmen kívül hagyva.
– Nem az a fontos, hová tartozol, hanem, hogy milyen ember vagy – mondja csak úgy mellékesen, miközben sétálunk a háromhektáros területen, „Jani bácsi Gecsemáné kertje” felé. Lovak legelésznek a látogatók gyönyörködtetésére, mangalicák dagonyáznak saját fogyasztásra. Terem itt paradicsom, paprika, padlizsán, hecsedli-, kosszarvú, chili- és cseresznyepaprika, a karalábé kiszuperált bidékben virít. Ha meleg van, Csere János egy kiöregedett gőzmozdony víztartályában mártózik meg.

Végtére is otthon van, a saját „földi paradicsomában”. Szabad ember, aki egy kicsit kivonult a világból, és megengedheti magának a polgárpukkasztást, némi cinizmussal fűszerezve. Ha kedve tartja, leül a kiöregedett zongorája mellé, és dalra fakad. – A törvényeket betartom, csak a hülyeséget nem szeretem – mondja, s rázendít egy nótára.