Hitelbe kapott boldogság Ócsán

Az első lakó június végén költözött. Bedőlt devizahiteles ő is, gondnok lett itt, és azóta kerüli a sajtónyilvánosságot. Nem nyilatkozik. Nem mintha szégyellné. Nincs mit szégyenkezni: az 500 ezer devizahiteles közül 117 ezer bedőlt, hónapok óta tartósan nem fizet. Hogy élik meg? Vérmérsékletük szerint. Van, aki árveréstől, kilakoltatástól tartva örökké szorong. Más a kormányban bízik, csak nem hagyják a nagy bajban magára, s abban reménykedik, tartozását mérséklik, elengedik. Megint más tüntet: akasztófákkal járkál az utcán, hogy itt embereket szedtek rá csúnyán, fejeknek kell a porba hullani. S van, aki sosem adja fel, erőlködik, pályázik: házra, lakásra, fedélre a fejük felé, s haladékra, mert ki időt nyer, életet nyer.

Nagy tülekedés, kapkodás most sincs errefelé. Július végéig 24 család költözött a lakóparkba. A szeptemberi iskolakezdésig még további 16 család érkezése várható. A még üres házakra új pályázatokat írnak ki, de hogy az eredetileg ide tervezett 500 lakás felépül-e valaha, erre kevesen fogadnának. Sok a bizonytalanság, ami biztos, az se biztos. Akadt nyertes, aki jött, szétnézett, s mondta, ide nem jönne. Hová megy akkor? Azt ő se tudja, de ide nem.

Pedig élhető hely ez. Nem túl nagy, de takaros házakkal, ezer négyzetméternyi kertekkel. A nyertesek költözéskor vállalták, hogy takarékossági okokból művelik majd a földet. Néhányan már felásták, felszántották, de homokos a terület. Rengeteg víz kellene ide, és locsolásra már biztosan nem telne, kidobott pénz lenne bármit is ültetni. Most újragombolják a kabátot: az udvarokra kutakat fúrnak, olcsóbb lehet az öntözés. Hiába, lakva ismerszik meg minden.

Csend van a házak között. Találgatni se kell, hol laknak már: ahol az ablakra függöny jutott, a tetőre antenna, ott már élnek is. Élnek, de mintha összebeszéltek volna, eldöntötték, nem nyilatkoznak. A bajunkon ne csámcsogjanak, feleli egy morcos férfi. Azt azért megsúgják, jó itt. Jobb, mint hitték előzetesen. Ügyet intézni 90 forintért busz viszi őket a városba szerdánként, szombatonként pedig vásárolni mehetnek. Messze, kilométerekre kint élnek mindentől, de ez is jó, esténként csönd van, és a ház is kellemesre hűl. Feleslegesen féltek, aki nagyon szeretne, úgy fest, itt is elhelyezkedhet. Van, akit dajkaként alkalmaztak, mások targoncásnak tanulnak, most egy közeli gombaüzem is felvételt hirdet. Szomszéd a szomszédja tenyeréből itt se eszik még, de tudnak egymásról, segítenek is. Vagy csak köszönnek, mostanság ez se kevés.

Megyünk tovább, míg végre Nyikoráék portájához érünk. Két hónapja, hogy találkoztunk. Mi változott azóta? Minden és semmi. Nyikora akkor a régi ház udvarán karosszériát javítgatott. Javítgat itt is, persze. Sífutó volt anno, és sóbányász, súlyproblémái sosem voltak. Arca már egészen csontos, szeme mélyen ül, bordái kilátszanak. Azóta is fogyott. Hogy csinálja? Raktáros, este tízre jár Gyálra műszakba, fél hétkor indul haza. Nyolckor ledől, úgy tízig alszik. A ház körül tesz-vesz, majd karosszériát javítgat, kikalapál, hegeszt, lefúj. Elrohan a régi házhoz: tetőt reparál, füvet nyír, locsol, villanyt kapcsolgat, hogy higgyék, él ott még valaki.

Nem, nem övé már a ház, de még nem is a banké: ígérték, kimegy valaki, felméri, mennyit ér. De esett aznap, senki se jött. Hét éve 14 millióért vették, 8 millió hitelt kértek. Eddig befizettek 7 milliót, és tartoznak 16 millióval. A bank szerint ér a ház 6 milliót, ha ugyan. Megtámadhatnák a becslést, hívhatnának új szakértőt, 150 ezer forintért, de abból egy hónapig élnek, erre nem telik. Dolgoztunk hiába, a nagy semmiért, ha így megy, a törlesztést még az unokáink is fizethetik, mondja. Adná már oda, szabadulna a háztól, de a banknak nem fontos.

Gondolják, búsulnak? Nem! A férfi új terveket sző: leteszi végre a cigit, több pénz marad, ő meg hízik kicsit, ráfér. Asszonya? Nincs oka rá, de mosolyog, erőt mutat.

Nem voltam sírós sosem, kezdi. Aki árvaházban nő fel, ritkán nevet és nem sír, ártana vele. Kevés holmink van, bedobozoltuk, autókba tömködtük. A bútorokat utánfutóra tettük, kötelekkel ráerősítettük, és indultunk Ócsáról Ócsára a lakóparkba. Eldöntöttem, hátra véletlenül se nézek. Ilyen erőtlennek még sosem éreztem magam. Ültem a kocsiban, bámultam előre. Hallottam, ahogy csörög-zörög mögöttünk a holmink, az összes vagyonunk. Kemény asszonnyá tett az élet, de csak az első kanyarig tartottam magam. Ott kezdtem el sírni, abba akartam hagyni, de nem sikerült. Laci barátja vezette az autót. Rég ismer, így még nem látott. Pislogott felém, sóhajtozott, vigasztalt. Azt is mondta, hogy sírjál, Erzsi, ha könnyebb a szívednek. Nem lett az. Kilenc kilométer az út idáig, nekem sokáig tartott, és nem azért, mert csak lépésben mehettünk. Ő is várta, hogy odaérjünk, a szemét törölgette, úgy tett, a por könnyezteti.

A ház előtt már ott állt az uram, Laci. A gyerekeknek, Vivinek, Lacinak és Dáriusnak magyarázta, hogy ez lesz az új otthonunk. Jó lesz itt, ugye, örültök, kérdezte. Akkor már mosolyogni is tudtam, s nem csak muszájból, mert nem szabad a picik szívét szomorítani, ők semmiről se tehetnek, s előttük nem lehet bánatot mutatni. Megfogadtuk, jóban-rosszban kitartunk egymás mellett. Együtt vagyunk, egészségesek is, munka is van, szeretjük egymást, előttünk az élet, ne panaszkodjunk. Tudom, járhattunk volna rosszabbul, juthattunk volna az utcára. Az ember mindenről meg tudja győzni magát, ha akarja. Így alakult a sorsunk, s ha így alakult, az akkor jó lesz.

Hurcolkodtunk befelé, amikor szóltak, tévedés történt, mégse ez lesz a házunk, hanem egy másik. A nyertesek között van hat-, hét-, sőt tízgyermekes család is. Ők kapják a 70 négyzetméteres házakat, mi egy kisebbet, egy 60 négyzetmétereset. Kétszobás az is, csak kisebb. Nagyobb bajunk ne legyen az életben, feleltük, és egy utcával odébb gurultunk. Lerámoltunk, berendezkedtünk. Néhány dolog még hiányzik, de lesz majd az is, hisszük, hogy lesz.

Milyen itt? Lassan összecsiszolódunk. A felnőtt bizalmatlan: nem tudja, kinek mit mondhat. De a gyerek, az gyerek, hamar nyílik, barátkozik, őket nem érdekli, hogy a televízióban rólunk vitáznak, hogy feleslegesen szórtak ki milliárdokat, gettó ez a lakópark, vagy ellenkezőleg, ez a világ legcsodálatosabb helye. Leszel a barátom, kérdik egymástól, s mire eszmélek, tizenkilencen ugrálnak az udvarunkon. Játszanak, nevetgélnek, boldogok. S jó ez, végül is értük vagyunk, hogy legalább ők boldoguljanak.

Igaz-e, Laci, kérdi Erzsébet asszony, és Nyikora László bólint. Közösen döntenek, mindent megbeszélnek, s bár erről még nem egyeztettek, ezt ő is így gondolja. Ő sem mondhatná szebben, máshogyan.