Ahol a lélek is jóllakik

Nem hagyományos piac ez. Nem azért, mert csak kézműves termékeket, idényzöldségeket és -gyümölcsöket kapni, hanem mert itt lehet könyvet kölcsönözni, antik tárgyak közt bóklászni, gyereket lovagoltatni, időszaki kiállításokban gyönyörködni. S persze vásárolni. Az ember egyik kísértésből a másikba esik, ahogyan az árusok között andalog. A gusztusosan elrendezett termékek mágnesként vonzzák a tekintetet, a kezet és az ízlelőbimbókat.

A hat éve működő Liliomkert mára fogalommá vált, ahol nyári vasárnapokon 10-12 ezer látogató fordul meg egyetlen délelőtt. Harmathy Ildikó biológus-mérnök álmodta meg, s egyáltalán nem bánná, ha több ilyen szigetecske létezne az országban.

– Annak idején a kertészetembe időnként beugrott a környékről egy lány, aki fantasztikus kecskesajtokat készített. Kérdeztem, miért nem árulja, biztos kelendő lenne. Mert csak piacon lehet, hangzott a válasz. No, gondoltam, akkor csináljunk egy piacot – avat be a Liliomkert születésének titkába Harmathy Ildikó. Nehéz évek sorakoztak, a hatóságoktól mindmáig nem kapta meg a hivatalos működési engedélyt. Nem érti, miért nem adnak szabad utat az olyan kezdeményezésnek, amely sikeres, és hatalmas az igény rá.

Szinte a kezdetektől itt árul a 67 éves Szilágyi Mihályné, akinek Marika néven futó házi szörpjei és lekvárjai garantáltan tartósítószermentesek.

– A havi 60 ezer forintos nyugdíjam a rezsire is kevés. Az ezer négyzetméteres telkünket évekkel ezelőtt beültettük gyümölcsfákkal, csipkebogyóval, kökénnyel, málnával, szederrel, bodzával.
Itt mindenki a saját termékét árulja, leginkább kialakult vevőkörrel. Ez a piac már a lelkemnek is kell. Higgye el, közöttünk csak jó emberek vannak – mondja, s máris unszol, hogy kóstoljam meg a csipkebogyóízt vagy a narancslében főtt almalekvárt. Mert ezen a piacon a kóstolás szinte kötelező, s mire bárki körbesétál az árusok között, degeszre eszi magát.

Detki Ildikó még csak a negyedik vasárnapja árul a Liliomkertben, hajnali fél négykor indult Pestről. – Már több piacon megfordultam, de ilyen hangulattal sehol sem találkoztam – mondja, miközben belekóstolok a libatöpörtyűbe és a vörösboros szarvaskolbászba. Azt hiszem, ezekre az ízekre nincsenek túlzó jelzők. – Az egész családunk vadász, százéves családi recept alapján készítjük a kolbászt. Árulunk vaddisznótöpörtyűt és -pástétomot, kóstolja meg azt is – kínál.

Arrébb házi rétes illata csapja meg az orromat. A 70 éves Rózsi néninek a vérében van a piacozás, igaz, több évtizeden át a kézimunkáit árulta. – A horgolások és a hímzések itt a kutyának se kellettek. Egyszer hoztam pár rétest a terítők mellé, az viszont rögtön elfogyott – meséli. Azóta Rózsi néni süteményekben „utazik”: zserbó, Olga-szelet, négerkocka, rétes, pite, köményes kifli minden mennyiségben. – A krumplis pogácsa a legkelendőbb. Télen-nyáron minden vasárnap jövök. Muszáj is a nyugdíjam mellé – teszi hozzá.

Pár asztallal arrább tojások kiáltanak vevőért. Szántóné Jochmann Judit „civilben” óvodavezető, de amikor a férje munkanélküli lett, belevágtak a tyúkozásba. Kétezer darabbal kezdték, ma alig 500 tojóval viszik a boltot. – Kemény munka, alig éri meg. De itt csupa tündéri emberrel vagyunk körülvéve, szinte már csak emiatt jövünk – magyarázza. Szabó Balázs saját sütésű kenyere is igen népszerű, neki még asztal sem kell az árusításhoz.

Hatalmas kosárból kínálja a kilós veknit. – Tudja meg mindenki, milyen a jó kenyér. Víz, só, liszt, kovász. Ilyen egyszerű, mégis egyre nehezebb hozzájutni – mondja a villamosmérnök, aki a ’70-es évektől süti a kenyeret a családjának.

Dél körül szedelőzködnek az árusok a Liliomkertben. Ők üres kosarakkal, mi feltöltött hassal és lélekkel megyünk haza.