Apró dolgok öröme, bánata

Gyerünk, nézzük meg a birtokot – évtizedeken át ezt mondta reggelente Somodi Kálmán a feleségének, Ilonka néninek, miután megkávéztak. Minden reggel együtt járták be a kétszáz négyszögöles kertet, alaposan szemügyre vették, mi hogyan változott este óta. A férj, miután nyugdíjas lett, általában az egész napot a kertben töltötte, és este ugyanúgy karon fogta a feleségét, ahogyan a nap elején, és együtt tettek egy rövid sétát.

Van mit nézni, hatalmas fügebokrok az egyik kerítés mellett, lassan lehet szüretelni. A feketeribizli már leérett, de ott a szeder, alma, szőlő, lehet miből válogatni. –

Azt az illatos mályvát Frankfurtból kaptam az unokahúgomtól, nagy becsben tartom. A terasz melletti lila virágok magját a trianoni kastély kertjéből hoztam, szinte belepik a fél kertet, úgy elszaporodtak. Római kömény, mángold, rukkola, mindenből egy kevés.

A vendégeink mindig azt mondták, itt úgy érzik magukat, mintha egy botanikus kertben lennének. A férjemnek a kert volt a mindene, különösen a szőlőt gondozta nagy odafigyeléssel. Olyan iskolába járt Gyöngyösön, amelynek volt egy külön birtoka. A diákok mindent megtanultak, ami a földdel kapcsolatos, a szőlőoltványokat is Gyöngyösről hoztuk meg Egerből.

Hat éve lettem özvegy, és a fiammal lelkiismeretesen műveljük a kertet, de látszik, hogy Kálmán már nem gondozhatja. A hatvanadik házassági évfordulónkra készültünk, kérdezte, milyen virágból szeretnék csokrot, mondtam, hogy rózsaszínből, és itt-ott legyen egy kis lila. Másfél hónappal korábban halt meg, a sírjára került a rózsaszínű-lila csokor, középen három szőlőfürttel – mutatja Ilonka néni a csokorról készült fotót, amin ott díszeleg egy zöld, egy piros és egy sárga színű fürt.

Most a fiuk gondozza a szőlőt, nem hagyják, hogy az enyészeté legyen.

– A férjem mindig azt mondta, neki ez a kert a béke szigete. Nem engedett rácsokat tetetni a ház ablakaira, mert akkor börtönben érezte volna magát. Ezért is sokkolt a látvány, amikor nemrégiben egyik reggel kimentem a kertbe. Este nyolckor még meglocsoltam, pompázott minden, másnap reggelre pedig teljesen leégett, leszáradt az orgonabokor, a lonc és egy örökzöld is.

Biztos vagyok benne, hogy valaki lemérgezte, hiszen ha magától pusztul el egy növény, az fokozatosan történik. Mi csalánlével permetezünk mindent, az nem okozhatta. Rosszul lettem a látványtól, szinte belém hasított a fájdalom, orvoshoz kellett mennem – meséli a 89 éves asszony.

Hajdúdorogon született, hatszáz négyszögöles kert tartozott a házhoz. Hét testvérével együtt a szüleiktől korán megtanulták, hogy „aki nem vet, az nem is arat”, Ilonka néni tudta, hogy a föld meghálálja a törődést.

Férjével egy panelházban kezdték a közös életüket, de gyorsan vettek egy telket, hogy a gyerekeik lássák, hol terem a paradicsom és a paprika. Még nem voltak tízévesek, de kimérhettek maguknak egy pici területet, ahol kedvükre „gazdálkodhattak”.

– Azt mondtam nekik, bármit vethettek bele, csak bukfencet nem – mondja nevetve. Gyors- és gépíróként dolgozott, országos versenyekre járt. Mindig imádott énekelni, a XV. kerületi nótakör oszlopos tagja volt hosszú éveken át. A férje halála után már nem járt énekelni, a versmondás is elmaradt.

Az osz­teo­porózistársaság karácsonyi ünnepségén mindig elszavalta Ady Karácsony című versét. A társaság tagjai­nak unszolására, több év kihagyás után, tavaly újra elmondta.

– Apró dolgok kellenek a boldogsághoz – sóhajt. – Egy szép dal, az unokámtól kapott azálea, egy jó beszélgetés. És apró dolgok elegendőek ahhoz, hogy megfájdítsák az ember lelkét, mint az elpusztult orgonabokrom, amiről minden évben vittem virágot a férjem sírjára.