Illúziók és varázslatok mestere: Nagy Molnár Dávid

– Elmesélné, hogyan is történt az első kettéfűrészeléses bűvésztrükk?

– A mutatványt a brit Percy Thomas ­Tibbles, művésznevén PT Selbit találta ki és mutatta be 1921 januárjában az észak-londoni Finsbury Park Empire színházában. Az eredeti trükkben a kettéfűrészelt nőnek nem lógott ki a feje és a lába a dobozból, ami azóta hagyománnyá vált ennél a produkciónál. Maga a fűrészelés is olyan lassan zajlott, hogy ma már valószínűleg untatná a közönséget, ám akkoriban ez a merész ötlet igazi szenzációnak számított, és sokkolta a nézőket. Évtizedekkel később is okozott némi riadalmat, amikor 1956-ban a BBC a bűvész­trükk élő televíziós közvetítését hirtelen befejezte – a műsoridő lejárta miatt. A nézők viszont azt hitték, hogy tragédia történt, ezért szakították meg váratlanul a közvetítést; utána még újságcikkben is próbálták megnyugtatni az embereket.

– A mutatvány azóta a világ egyik legismertebb trükkjévé vált, én is számtalan bűvész számtalan feldolgozásában láttam.

– Így igaz, olyan örökzöld lett a bűvészvilágban, mint a cilinderből elővarázsolt nyúl, miközben az illuzionisták a saját képükre formálták-formálják a trükköt. Például a kezdeti fafűrészt az elmúlt száz év során egyre veszélyesebb szerkezetre cserélték, vagy fadoboz helyett ma már sokan plexifalú dobozt használnak, hogy végig látsszon a test. David Copperfield – aki a Forbes magazin szerint kereskedelmi szempontból a világ valaha volt legsikeresebb bűvésze, és 11 ­Guinness-rekordot tart – szintén elkészítette a saját verzióját, méghozzá úgy, hogy szabadulómutatvánnyá alakította: amíg a magasból adott idő alatt leereszkedik egy nagy tárcsafűrész, eddig kell neki kiszabadulnia a dobozból.

– Az ön repertoárjában is található saját variáció?

– Sokféle eltüntetős, megjelentetős, szétdarabolós mutatványom van, de a kedvencem a nézők ötlete alapján született. A fellépéseim után többször viccelődtek velem azzal, hogy nem tudnám-e eltüntetni az anyósukat. Előadásomban a csillogó dobozt felváltotta a mosógép, a csinos hölgyet pedig egy, a viccek sztereotípiáinak megfelelő kinézetű segéd, az anyós. Amikor egy álom megvalósul: anyóseltüntetés mosógépben!

– Egyébként van új a nap alatt?

– Ebben a műfajban már annyi mindent kitaláltak, hogy szinte lehetetlen vadonatújat mutatni. De lehet még variálni, fejleszteni a trükköket, feldobni az egyéni előadásmóddal. Én körülbelül száz, jól begyakorolt trükköt használok, abból válogatom ki a megfelelőt a fellépéseimre.

– Feltűnt, hogy hol a bűvész, hol az il­lu­zio­nista szót használja. Mi a különbség?

– A fő műfaj a bűvészet, ezen belül az illuzionisták nagyméretű kellékekkel, emberekkel dolgoznak – ilyen egy nő kettévágása. Az általános bűvészethez sorolják, amikor egy golyóból négy lesz, vagy a piros kendőből kék. A mikromágia során a bűvészek a vendégek vacsoraasztalánál kártyatrükköket mutatnak be, ilyenkor karnyújtásnyira születik a varázslat. A komikus bűvészek humort visznek a produkcióba, a mentalisták pedig kitalálják a nézők gondolatait.

– Önnek melyik a kedvence?

– A kézügyességi trükkök, ezt a manipuláció ágához sorolják. A szakmánk olimpiáját, a bűvész-világbajnokságot háromévente rendezik meg, kategóriák szerint. Harminchárom éves koromban sikerült ezüstérmet szereznem a kézügyességi produkciómmal: cigarettásdobozok, pipa és füst segítségével jött létre a szemfényvesztés. Három magyarnak sikerült világbajnokságon dobogóra állnia az elmúlt negyven évben, mindhárom színből hoztunk haza egy érmet. Egyébként az elmúlt évtizedben a versenyeken a koreaiak törnek előre, arrafelé komoly bűvésziskolák működnek.

– Ön hol tanulta a szakmát?

– Én nem származom cirkuszdinasztiából. Úgy 12 éves koromban egy film hatására kezdett érdekelni a varázslat és ami mögötte van, a titok. Eleinte bűvészkönyvekből, oktatóanyagokból képeztem magam, a családomat szórakoztattam a trükkjeimmel, majd egy amatőr bűvészklubban csiszoltam a tudásom hasonló érdeklődési körű fiatalokkal, és profi bűvésztanároktól sajátítottam el a szakma csínját-bínját. Teljesen beszippantott a szemfényvesztés világa, mágiából akartam megélni, ezért 18 éves koromban az Állami Artistaképző Intézetben „külsősként” tettem sikeres előadóművészi vizsgát.

Nem osztogatták bőkezűen a minősítést, Rodolfo mester igen szigorú volt, körülbelül 25 jelentkezőből hárman-négyen szereztük meg a képesítést. Pályakezdőként eleinte gyerekműsorokban, majd budapesti műsoros szórakozóhelyeken, szállodákban léptem fel, többek között a nyolcvanas években a Maxim Varieté, a Béke Orfeum és a Moulin Rouge színpadán is. Égett bennem a kalandvágy, ezért külföldre mentem: másfél évnyi Olaszország után tengerjáró luxushajókon nyolcszáz fős közönség előtt bűvészkedtem, miközben bejártam az egész világot.

Hazatérésem óta, több mint 30 év tapasztalatával főként Magyarországon szórakoztatom a közönséget, jellemzően céges rendezvényeken, különböző gálaműsorokban, családi napokon vagy a Fővárosi Nagycirkuszban, önfeledt perceket szerezve a felnőtt és gyerek közönségnek egyaránt; emellett bűvészkongresszusokon fejlesztem a szakmai tudásom. Múlt időben kellene fogalmaznom, hiszen mindezt a koronavírus-járvány jó ideje nem engedi...

– Világjárta emberként hogy tapasztalta, mindenhol egyforma a közönség?

– Nem. Általában igaz, hogy az európai nézők szigorúbbak, visszafogottabbak, mint mondjuk az amerikaiak. A tengerentúliak élénkebben, harsányabban fejezik ki, ha valami tetszik nekik: felállva tapsolnak, bravóznak. Természetesen a gyerekközönség a leghálásabb, de a legveszélyesebb is: ők rendkívül kíváncsiak, árgus szemekkel figyelnek, hogy rajtakapjanak...

– Gondolom, egyetért vele, azért tette ki a honlapjára, a davidmagic.hu-ra is a következő Houdini-idézetet: „Nem a trükk a lényeg, hanem a bűvész.” Egy bűvész sikerében hány százalékra teszi a személyiség varázsát, és mennyire a tanulható szakma, a technika szerepét?

– Őszintén hiszem, hogy a közönség az előadóművész kisugárzása alapján az első néhány másodpercben eldönti, hogy érdekli-e a színpadon álló ember, és az, amit csinálni fog vagy sem. Az illuzionistaszámokhoz szükséges, egyébként méregdrága kellékeket végül is megvásárolhatja bárki, akinek futja rá, és megtanulhatja a trükköt, de ezzel még korántsem lesz minden hobbista műkedvelőből sikeres művész, ha nincs meg benne a stílus. Szerintem a siker 60-70 százaléka a bűvész személyiségén és előadásmódján múlik: kiváló színészi képességek kellenek ahhoz, hogy valaki el tudja hitetni a közönséggel, a trükk igenis az ő hatására történt. A maradék 30-40 százalék pedig kitartó szorgalmat, rengeteg-rengeteg gyakorlást jelent.

– Tízezer órát – ezt írta Malcolm Gladwell a Kivételesek című könyvében. Szerinte ha valaki tízezer órát töltött autóvezetéssel, zenéléssel vagy fafaragással, arról elmondhatjuk, hogy ért hozzá, és valószínűleg jó benne. Ugyanez nyilván igaz a bűvészetre is. Mit jelent ez a gyakorlatban?

– Mondjuk naponta körülbelül három óra bűvészkedést, tíz éven át. Ismerem ezt az elméletet, és nagy bűvészek életrajzai bizonyítják is. Wayne Dobson és Paul Daniels angol munkásklubok színpadán töltötte tanulóéveit; David Williamson és Bill Malone kezdetben éttermekben, bárokban bűvészkedett; Ali Bongo és Jeff McBride pedig bűvészboltban dolgozott eladóként. Szintén ugyanezt igazolja a kínai harcművész Bruce Lee mondása, miszerint ő nem attól az embertől fél a küzdőtéren, aki tízezerféle ütést gyakorolt be, hanem attól, aki egyfélét gyakorolt, de azt tízezerszer.

– Évekkel ezelőtt Magyarországon is futott egy televíziós sorozat, amelyben egy álarcot viselő mágus bűvészmutatványok titkait leplezte le. Etikusnak tartja, ha valaki felfedi a szemfényvesztő produkciók mikéntjét?

– A bűvészek íratlan etikai kódexe szerint elítélem, nyugodtan mondhatom, hogy a szakma megutálta őt. Senki sem hiszi azt a XXI. században, hogy a színpadon szó szerinti varázslat történik, ugyanakkor az álarcos mágus a bűvészmutatványok egy fontos alappillérét vette el a nézőktől: a csoda illúzióját.