Az űrfotózás hosszú szerelme

Az Artemis-programot a NASA vezeti, de a küldetés valójában nemzetközi együttműködés eredménye. Az Orion európai szervizmodulját az ESA fejlesztette, a legénység egyik tagját pedig a Kanadai Űrügynökség delegálta. A hosszú távú cél már nem egyszeri holdra szállás, hanem egy tartós emberi jelenlét előkészítése a Hold körül és a holdfelszínen, később pedig a Mars felé vezető út technológiai megalapozása. Az Ar­temis–2 történelmi jelentőségét az adja, hogy 1972 óta ez volt az első emberes küldetés, amely elhagyta a Föld közvetlen térségét és a Hold felé indult. A fedélzeten Reid Wiseman, Victor Glover, Christina Koch és Jeremy Hansen utazott, köztük az első nő, az első afroamerikai és az első nem amerikai űrhajós, aki holdközeli küldetésen vett részt. A misszió során készült képek ezért nem pusztán dokumentumok, egyszerre technológiai bizonyítékok, történelmi lenyomatok és egy új űrkorszak első ikonikus fotói.

Miközben a világ a Hold körül készített látványos felvételeket figyelte, a fotós szakmát egészen más kérdés izgatta, vajon mivel készültek ezek a képek? Napjainkban mikor a kameraipar mesterséges intelligenciával, 8K videóval és egyre nagyobb felbontással próbálja eladni az új modelleket, a NASA fogta magát, és teljesen más irányba indult. Az Artemis–2 küldetés egyik fő kamerája ugyanis nem egy vadonatúj csúcsgép lett, hanem egy 2016-ban bemutatott Nikon D5 DSLR lett, igen, egy csaknem tízéves fényképezőgép. A Földön hozzászoktunk ahhoz, hogy mindenből mindig az újabb kell. Telefonból, laptopból, kamerából. A technológia világában szinte természetesnek számít, hogy ami öt-hat éves, az már elavult. Az űrkutatás azonban teljesen más logika szerint működik. Egy holdmisszión nincs szerviz, nincs gyors javítás, nincs firmware-frissítés. Ott a legfontosabb kérdés nem az, hogy mi a legmodernebb, hanem az, hogy mi működik biztosan. A Nikon D5 pedig pontosan ilyen kamera, nem a legokosabb, nem a legnagyobb felbontású, viszont legendásan megbízható. 

A történet egyik legérdekesebb része, hogy a NASA-t egyáltalán nem érdekelte a me­ga­pi­xel-verseny. A Nikon D5 egyik legfontosabb erőssége ugyanis sosem a felbontás volt. A maga 20,8 megapixeles szenzora ma már szinte szerénynek számít egy olyan világban, ahol a 45–60 megapixel az új norma. Csakhogy a kisebb felbontás nagyobb pixeleket jelent, a nagyobb pixelek pedig több fényt képesek összegyűjteni. Ez különösen fontos akkor, amikor a kamera gyakorlatilag a világűr feketeségében próbál részleteket rögzíteni.

A D5 már a megjelenésekor legendássá vált extrém ISO-teljesítménye miatt. A Nikon marketingje akkoriban kissé túlzónak tűnt, amikor azt állították, hogy a kamera „meghódítja a sötétséget”. Most viszont úgy tűnik, nem is jártak messze az igazságtól. A küldetés során készült ikonikus Föld-fotók, köztük az úgynevezett Earthset képek is ezzel a kamerával készültek. 

Különös kontraszt, hogy az új holdkorszak ikonikus képeit egy közel tízéves DSLR rögzíti. A fényképezőgép ráadásul nem laboratóriumi körülmények között vált legendává. Fotóriporterek használták háborúkban, olimpiákon, sivatagban és hóviharban. A NASA számára pedig pontosan ez számít, kiszámítható működés extrém körülmények között. Az űrkutatásban a stabilan működő technológia sokszor többet ér, mint a legújabb fejlesztés.

A NASA döntése valójában tökéletesen illeszkedik az űrkutatás hagyományaihoz. Az űripar híres arról, hogy elképesztően hosszú ideig használ bevált technológiákat. Miközben a hétköznapi világban évente lecseréljük a telefonokat és laptopokat, az űrmisszióknál egy-egy rendszer akár évtizedekig szolgálhat. Nem véletlen, hogy a mai napig legendás történetként emlegetik az Apollo-program számítógépeit. Az Apollo Guidance Computer teljesítménye mai szemmel szinte nevetségesen gyenge volt, egy modern okosóra is sokszorosan erősebb nála mégis ezzel jutott el az ember a Holdra. A Nemzetközi Űrállomáson hosszú ideig ThinkPad laptopokat használtak, mert bizonyították, hogy megbízhatóan bírják a terhelést. Az űrkutatás világában a kiszámíthatóság gyakran mindennél fontosabb. 

Persze az Artemis–2 fedélzetén nem egyetlen kamera dolgozott. A NASA több különböző rendszert is tesztelt, köztük meglepően hétköznapi eszközöket is. Ott volt például a Nikon Z9, a Nikon jelenlegi csúcskategóriás mirrorless gépe, amelyet a NASA már a jövő holdkamerájaként vizsgál. A mérnökök ebből fejlesztik majd a következő generációs holdfelszíni kamerarendszert, a HULC-ot. A küldetésen GoPro kamerákat is használtak, mert ezek kicsik, könnyűek és egyszerűen rögzíthetők az űrhajó különböző pontjaira. Az akciókamerák régóta fontos szerepet játszanak a fedélzeti dokumentációban, hiszen kiválóan megmutatják a legénység munkáját és az űrhajó belső életét.

És ami talán a legmeglepőbb, iPhone is került az űrhajóra. A modern okostelefonok kamerái ma már olyan fejlettek, hogy bizonyos dokumentációs feladatokra teljesen megfelelnek. Persze nem ezek készítik majd a történelmi holdfotókat, de a NASA számára fontos tesztplatformok és praktikus eszközök lehetnek. 

Az Artemis–2 nemcsak új holdkorszakot nyitott, hanem furcsa technológiai pillanatképet is adott az űrfotózásról: DSLR-ek, mirrorless gépek, GoPrók és okostelefonok dolgoztak egyszerre ugyanazon a küldetésen. Ritkán látszik ennyire közel egymáshoz az űrtechnológia és a hétköznapi fotográfia.