A sólet

A kedves vicc csak azért jutott Apa eszébe, mert rovatunkban legutóbb előkerült az a bizonyos cserépedény, a topf, amit ha nem muszáj, ne dugjunk má’ vissza olyan gyorsan a spájzba, hanem üssünk össze benne még egy szezonzáró sóletet. (Merthogy a Feleség szerint vége a télnek, s ezzel vége a nehéz étkeknek is… Ja, majd esszük a friss retket, ahogy azt az agyatlan fehérnépek gondolják…)
Történetileg a szombati munkatilalom hozta létre ezt a legjellegzetesebb zsidó kaját. Mivel a vallásos zsidó emberek szombaton nem dolgozhatnak, ki kellett találjanak egy olyan ételt, amit péntek délután ugyan összeállítanak, de szombat délutánig is meleg maradjon. No, ez lett a sólet.
Pénteken tehát összerakták az ételt, s mielőtt felragyogott az Esthajnal csillag – amikortól is bejön a szombat – átvitték a pékhez, aki pedig az este kisülő kenyér után berakta a kemencébe a vas- és cseréplábosokat, hogy aztán azokért szombaton érte menjenek a gyerekek, vagy a sábeszgójok, vagyis a szombati munkavégzésre felkért, nem zsidó hitű emberek.
Eddig rendben is volnánk, de mit rejt a cserépedény – ez itt a kérdés!
És ennél a pontnál aztán elszabadul a pokol, merthogy ha ez a legjellegzetesebb zsidó étel, naná, hogy ebben van a legkisebb egyetértés. Kezdődnek a problémák azzal, hogy fehér vagy tarkabab legyen-e a sólet alapja? Aztán van, aki levesesen szereti, mások szerint csak úgy jó a sólet, ha megáll benne a kanál. (Éttermekben gyakorta babfőzeléket adnak sólet címén, amit a szakértő gúnyos kacajjal küld vissza a konyhába…) És, hogy legyen-e benne töltött libanyak, azaz kugli, avagy tojás, vagy/és mindkettő, hogy beáztassuk-e a babot, vagy nem, hogy milyen legyen a bab és a gersli aránya – hát van min vitatkozni…
Ezúttal Apa, enyhén antiszemita receptje következik… Tarka babbal dolgozunk, a fehérbabos klánnal a továbbiakban nem beszélgetünk. A mennyiségekről annyit, hogy mindent az edény határoz meg: ha valakinek akad óriás cserép- vagy vaslábasa, akár tucatnyi embert is meghívhat. Mindenesetre, fejenként számoljunk 15 deka babbal, amit előző este beáztatunk. Jó, de mibe? Két-három közepes hagymát libazsíron megpárolunk, hozzáadunk egy evőkanálnyi pirospaprikát, majd felöntjük vízzel, s ebbe tesszük a babot. Éjszaka egyszer-kétszer megnézzük, van-e még rajta víz, ha nincs öntünk rá, magunkba pedig stílusosan és folyamatosan kóser pálinkát. Másnap elővesszük a további alkatrészeket, fejenként kell egy libacomb, aztán füstölt liba- vagy marhahús, legjobb a marhaszegy, néhány fej fokhagyma, alaposan megmosott nyers tojások, naná, hogy héjastól, és itt jön a sajnálatos antiszemitizmus: én bizony hozzányomok egy kis füstölt csülköt is, esetleg kicsit zsírosabb malachúst, csak az íze végett… Tudom, hogy nem lesz rajta a rabbinátus áldása, de amit a csülök képes művelni ezzel a tréflivel, megéri akár a kárhozatot is…
Ki ne feledjük a gerslit, vagyis az árpagyöngyét, amiből szintén kell vagy húsz deka, ezt is megmossuk, majd összekeverjük a hagymás-vizes babbal, s az egészbe óvatosan belerakjuk a húsokat. Aztán még öntünk rá vizet – Apa szerint az egész ügy legneuralgikusabb pontja pontosan ez, hogy tudniillik mennyit. Elődeinkhez képest a helyzetünk valamelyest könnyebb: nem a péknél, hanem otthon alakul lassú tűzön ez a gyönyörű történet, így alkalmanként alákukkanthatunk a fedőnek, hogyan is viselkedik a remekmű…
Amelynek egyébként egyetlen hibája, hogy nem kell bele bor. Jó, de hozzá? Meg előtte? Meg utána…?
Jó sabeszt!