Ezt írtuk anno...

1947.
Régi követelése volt a kommunistáknak és a falusi dolgozóknak, hogy vonják be a fasiszta szellemű tankönyveket, és adjanak új, demokratikus tankönyveket a tanulóifjúság kezébe. Ez a követelésünk most végre megvalósult: elkészült kétmillió új tankönyv, amit a napokban bocsátott ünnepélyes keretek között a kultuszminiszter a tanulóifjúság számára. A könyvek nagyobb részét a falusi általános iskolák kapják, darabonként 3 forintért, de a rászorulóknak teljesen ingyen juttatnak könyveket. Tekintettel arra, hogy az iskolai év kezdetét szeptember 15-re halasztották, így az új tankönyveknek addigra meg kell érkezniük a falvakba, hogy a most induló tanévben már az új, demokratikus szellemű tankönyvekből okosodjanak a diákok.

1957.
Baktat a szekér a miskolci országúton. Ahogy közeledünk, előbb a bakon ülő parasztember nagyszélű, aranysárga szalmakalapja tűnik a szemembe. De, ahogy még közelebb érünk, két kalapot látok: talán káprázik a szemem a nagy melegtől? Pillanatok alatt kiderül, hogy nem. A kocsit húzó Ráró fején ugyanolyan szalmakalap billeg, mint a gazdájáén, a „lókalap” átfúrt szélein, mint kicsi ördögszarvak, úgy bújnak ki a lófülek… Ha az állatbarátok kapnának valamilyen nagydíjat – én amellett kardoskodnék, hogy ennek a gazdának ítéljék oda.

1967.
Horgászom. Azaz csak horgásznék: csukára, de nem tudok csalihalat fogni, csak egész apró növendéket, ami a csukának biztosan kevés lesz. De mindegy, vödörbe kerülnek az apróságok. Nyúlok közéjük, kiemelek egy három centis kis sügért. De mi áll ki a szájából?! Egy halfarok. Meghúzom, mire a háromcentis sügér gyomrából kicsúszik egy kétcentis keszeg. Külön raktam bele ezeket, tehát ez az apróság itt rabolt, itt, a vödörben! Hiába, ilyen az élet. Láthatóan, nemcsak a nagyhalak eszik meg a kicsiket – olykor a kicsik is, a még kisebbeket…

1977.
A nagybánhegyesi Zalka Máté téesz az országban az egyetlen, ahol hasznosítják a szalmát. Másfél millióért vásároltak egy dán gyártmányú szalmafeltáró gépet. Bálázott szalmát dobálnak bele, és 3-5 százalékos nátronlúg oldatot öntenek a tartályába. A gép a szalmát feldarabolja, és óriási erővel belepréseli a lúgot. Ezzel az eljárással ehető, széna értékű lesz a szalma. A csodagép óránként 25 mázsa szalmát képes takarmánnyá alakítani. Már négy hete etetik ezzel a fejősöket, amelyek megkedveltét az új eledelt, tejhozamuk sem csökkent. Igaz ugyan, hogy ez a szalmakoszt korlátlanul nem etethető: naponta legfeljebb 5 kilót lehet beletenni a szokásos takarmányba.

1987.
A minap kisvárosban élő „vidékiekkel” vitáztam az augusztus 20-diki tűzijátékról. Szerintük ez csupán csak egy fővárosi látványosság, rossz beidegződés, ebből a szempontból a nem fővárosban élők még az idelátogató turistákhoz képest is csak másodrendű állampolgárnak számítanak. Lehetne – mondták – a tűzijáték megrendezése évente más-más országrész, tájegység joga vagy éppen jutalma. Soha és sehol nem iktatták törvénybe, hogy csak Budapesten, a Gellért-hegyen történhet ez az alkotmánynapi rendezvényeket betetőző látványosság, sőt, az sem biztos, hogy helyes-e mindig, minden évben megrendezni, okkal, ok nélkül.

1997.
A mi falunkban a cselédeknek kötelező volt tehenet tartani, gyermekeik pedig az uraság fiával egy kocsin jártak iskolába. A földbirtokosnál volt egy intéző, meg egy parádés kocsis, a téeszcsékben pedig elnök, főagronómus, pártitkár, brigádvezető és még megszámlálhatatlan kutyaütő. Egyébként szeretném tudni, hogy a Szabad Födnél ki az az újságíró, aki nyilván autóval járja az országot, márpedig a Csajka vagy a Mercedes hátsó üléséről a cselédházakba nem lehet belátni… * Nyugdíjas munkatársunk azelőtt Warsavával járta a vidéket, korábban meg biciklivel. A Csajka meg a Mercedes nála sokkal nagyobb uraknak (elvtársaknak) volt fönntartva…