Ezt írtuk anno...

1947.
Vasárnap hajnalban rettenetes szerencsétlenség történt a pécsi szénbánya András-aknájában. Szombaton, az éjszaka műszakban dolgozók füstöt észleltek az egyik tárnában. Lugosi György bányamérnök négy bányásszal, tűzoltó készülékekkel felszerelve szállt le az égő aknába. Már úgy látszott, hogy a négy ember megbirkózik a tűzzel, amikor az akna kijárata felől lökéseket észleltek. A tragédia egyik percről a másikra bekövetkezett. A négy bányász kimentésére azonnal segélycsapat szerveződött: 55 bányász jelentkezett, hogy életük kockáztatásával behatoljanak társaikért a gomolygó füst- és lángtengerbe. A mentőcsapat 42 óra múlva ért el a szerencsétlenség színhelyére, ahol egymásba kapaszkodva találták meg a négy bányász elszenesedett holttestét.

1957.
Már nem jutott máshol hely a hétvégi munkásvonaton, csak a pad szélén. Ebből kerekedett a baj, mert amikor Cegléden egy öreg paraszt felszállt a kupéba, odanyomta hátizsákját a mellényes úr nadrágjához, aki nyomban felharsant: „Ne mocskolja össze a nadrágomat, eredjen tovább!” Mire a paraszt bácsi csendesen: „Tiszta ez a zsák kérem, nem teszek vele kárt senkinek.” Mire az úr: „Nem ért maga magyarul? Vigye odébb, mert…”, s ezzel belerúgott a zsákba. Erre a parasztbácsi: „Ne rúgkapáljon, hallja, legalább a vonaton férjen velünk össze!” Az úr elkékült mérgétől. Hiába hervadozik a zsebében még mindig díszzsebkendő, már nincs tekintélye. Szolnokon leszáll, a helyét elfoglaló parasztbácsi még utána szól: „Hiába, az urak sose szerettek velünk együtt utazni…”

1967.
Ötszázadik folytatásához közeledik a Szabó család. Több mint nyolc éve: 1959. június 30-án hangzott el az első adás, ami előtt mindössze másfél perces bevezető tájékoztatta a hallgatóságot, hogy a jövőben hétről hétre megismerkedhetnek egy munkáscsalád hétköznapjaival. Azóta a Szabó család sorsának alakulása napi beszédtéma lett az országban, Szabó bácsi, a felesége, Icuka, Bandi és Laci mindannyiunk ismerősévé vált. Kezdetben sokak tudatában valóságnak tűnt a hangjáték, jó ideig a posta dolgozói sem tudtak mit kezdeni a Szabó János, XIII. kerület, Lapály u. 27/b. címre érkező levelekkel, mert ilyen cím nincs, azóta már tudják mi a teendő, egyenesen viszik ezeket a leveleket is a rádióba…

1977.
Néhány hete, az autóbusz ablakából felfedeztem a megálló falán egy feliratot: „Tomi, szeretlek!” A következő héten jött a válasz: „Noémi, menj a fenébe!” Aztán a harmadik héten megérkezett a viszontválasz: „Hát nem érted, Tomi?” És a negyedik héten: „Nem értem! Szia, Noémi!” És az ötödik héten: „Szia, Tomi!” Azóta semmi. A dráma öt hét alatt lezajlott, és a párbeszéd, megszámoltam, összesen 16 szóból állt.

1987.
Két évig tartó útja után ismét itthon köszönthetjük Fa Nándort és Gál Józsefet, akik a Szent Jupát fedélzetén tették meg a föld körüli utat. A saját maguk által épített 5 tonnás hajó, 120 négyzetméteres vitorlával röpítette utasait a hosszú úton. Sydneybe ez év május 20-án érkeztek, Gál József itt találkozhatott először az időközben megszületett kisfiával, akit az ausztráliai magyarok adakozó kedvének köszönhetően vitt oda bátor édesanyja. Hazafelé a Falkland-szigetek közelében egyszer fel is borultak. Amikor most a Szent Jupát kopottas, barna teste kikötött az adriai kikötőben, nem lehetett másra gondolni, mint arra, jó, hogy ilyen ifjakat is terem ez a föld.

1997.
Először koszorúzott magyar honvédelmi miniszter Aradon, a vértanúk és a háborús veteránok emlékművénél. Ugyancsak első ízben fordult elő, hogy román hivatalos személyek is részt vettek az ünnepségen, s arra sem volt még példa, hogy magyar miniszter hajtson fejet a román hősök emlékműve előtt. Keleti György újságíróknak nyilatkozva elmondta: reméli, hogy néhány éven belül ez már természetes lesz. Hiszen csak akkor tud közeledni a két nép egymáshoz, ha tiszteletben tartja a másik múltját.