Ezt írtuk anno...

1948.
A múlt hónapban Mátészalkán voltam a bátyám lányának a lakodalmában. Azon a napon tíz menyasszony is esküdött – így megy ez farsangkor hétről-hétre. Ez nem is lenne baj, a nemzetnek szaporodni és sokasodni kell. A hiba ott kezdődik, hogy Fogarasi István mátészalkai főjegyző minden új pártól 20 forintot kér az esketésért. A pap meg még ezzel sem elégszik meg, mert neki 40 forintot kell fizetni az áldásért. Persze emiatt, ilyen alkalmakkor csak maguk között dohognak az emberek. De ha az ilyen jegyzők és a papok saját fejüktől nem gondolják meg, hogy sok ez az összeg, amit az új pároktól kérnek, jó lenne, ha a felső hatóságok eltörölnék az eskettetési díjat.

1958.
A közelmúltban régóta nélkülözött könyv látott napvilágot: Magyar városok és községek a statisztika tükrében. (Ehhez hasonló munka korábban csak 1940-ben jelent meg.) Kiderül például, hogy Budapest után Hódmezővásárhely a legnagyobb területű város: 81 427 holdon fekszik. A legutóbbi összeíráskor, 1954-ben, a fővárosban 132 235 lakóház volt, ennek több mint a fele, 75 582 egylakásos. Ugyanekkor a 62 magyar város közül Jászberényben volt a legtöbb nádfedél: a 6851 ház közül 2385-nek volt ilyen a tetőzete. Sokan hiszik, hogy az országban először Budapest kapott villanyt. Pedig nem így van: Mátészalkán gyulladt ki először a villanyfény 1888-ban. A legnépesebb falu Békés: 1949-ben 21 961 lakosa volt, a legnagyobb területű meg Balmazújváros: 79 166 holddal.

1968.
A kereskedelmi jelentések azt mutatják, hogy ezúttal a rádió- és tévévásárlási csúcs nem karácsony előtt, hanem januárban bonyolódott. A nagy keresletet igazolta a posta nyilvántartása is. Ezek szerint a január 31-i állapotnak megfelelően 1 190 856 televízió-előfizetőt tartanak nyilván. A rádió-előfizetők száma megközelíti a két s fél milliót. A hazánkban működő rádiókészülékek száma azonban jóval több ennél, hiszen igen sok úgynevezett másodkészüléket, táska- és zsebrádiót is vásárolnak, s ezeket, ha stabil készüléket is használ a tulajdonosuk, már nem kell bejelenteni.

1978.
Kiskunfélegyháza, piactér.
Mennyibe kerül ez a falvédő? Kétszázötven forintba. Százötvenet adok érte. Kettőszázhúsz az utolsó ára. Nézze meg, eredeti kézi festés. (A vevő menni készül.) Jöjjön vissza, és mondja meg őszintén, mennyit ér magának ez a meseszép darab? Mondtam már: százötvenet. Adja a pénzt! De esküszöm magának, ráfizetek! Én még ilyen rossz boltot nem csináltam!
A vevő fizet, a vásározó pedig csomagol. Nem Trabantba, hanem 220-as Mercedesbe. Hogy miből vette? Hát a ráfizetésből.

1988.
A hólabdasütő anyám máig „szolgálatban lévő” konyhaeszköze. Olyanforma, mint Botond vezér buzogánya, amellyel a bizánci kapun ütött rést. Nyele van, gömbfejjel a végén. Csak ez a gömb szétnyitható és belül üres. Íme a recept használathoz: Végy annyi kanál bort, ahány tojássárgáját, keverd össze annyi liszttel, amennyit felvesz, sózd meg kissé, sodord ki, akár a levestésztát, aztán derelyemetszővel vágd négyszögletes darabokra, és rakjál belőlük a hólabdasütő gömbjébe annyit, amennyi belefér. Zárd be a gömböt és mártsd be forró zsírba vagy olajba, egy perc múlva kiveheted, s szétnyitva a gömböt kibillen belőle a szorosan összeállt, gömb alakú, pehelykönnyű sütemény; jól megcukrozva olyan fehér, mint egy hólabda. Ugyan melyik cukrászdában látni ma ilyent?

1998.
Már nem hívják selymás mosollyal Kádár-villának azt a nádalt kis parasztházat Kapolyon, amit az „Öreg” kerek születési évfordulójára felújíttatott a középfunkcionáriusi túlbuzgalom. A hajdani portából még így sem lett múzeum, Kádár nem engedett az efféle kultusznak. A helybeliek sem igen tudnak mit kezdeni a kádári emlékekkel; a kevés emlékező egyike azzal kezdte, hogyan náspángolta el ustorral a Jani gyereket, aki felkapaszkodott a kocsisaroglyába, mert égetni való kölök volt az MSZMP első titkára… A ház romlik, homlokzata vedlik, vevőre vár.