Ezt írtuk anno...

1948.
Van ám öröm a pesti gyerekek között! A napokban hosszú kocsisor vonult végig a fővároson: széles kocsikon, nagy ketrecekben, messziről jött lakók. A bécsi állatkertből érkeztek vendégek hosszabb tartózkodásra Budapestre. Bozontos sörényű oroszlánok, sárga csíkos tigrisek, tenyeres-talpas szibériai medve, foltos hiénák, púpos tevék, elefántok. Az ostrom óta sajnos minden ketrec kiadó a magyar Állatkertben, Bécsben viszont – ahol csak az amerikai katonák élnek jól – az emberek magukat sem tudják ellátni ennivalóval, hát még az ilyen nagyétvágyú állatokat! Ezért aztán a bécsi állatkert lakói most ideköltöztek hozzánk, kikosztolásra… Mostantól tehát mára pesti gyerekek barátkoznak velük, akik még annyira sem félnek tőlük, mint az ápolóik, pedig azok még a nyelvüket sem értik.

1958.
Választ kérünk arra, hogy miért nincs ivóvíz a Pusztaföldvárhoz tartozó Göbölyhajtó úti iskolában, és a községi tanács az öt év óta ígért kutat mikor szándékozik megcsináltatni? Hogy meddig tart még az aktatologatás az Ipari Villanyszerelési Vállalatnál, és mikor fizetik meg a 21 algyői gazda földjén okozott kárt? Hogy miért ajándékozta el a bácsszentgyörgyi tanács az óvoda kéményének lebontásából nyert téglát, amikor azt a művelődési házhoz is felhasználhatták volna? Hogy miért nem áll meg a vonat reggel fél nyolckor a kántorhalmi megállónál? Hogy miért található madzagdarab, bogártetem és gyufaszál a Pápai Sütőipari Vállalat kenyerében?

1968.
Cannesból közvetítette az Eurovízió az idei hanglemezdíjasok gálaestjét. Egy svéd együttes kezdte a műsort: csupa lányfrizurás legény. Énekesüknek nemcsak hajviselete, de vonaglása is olyan volt mint egy fehérszemélyé. Aztán egy angol együttes jött: fodros ingek, dauerolt hajkoronák, bájmosolyok. Amikor a férfiszabású Aradszky László lépett a színre, valamelyest megvigasztalódtam, legalább nálunk nem vágyik arra minden fiatalember, hogy fodrászlánynak nézzék. Mi még elkerülhetjük azt, hogy jámbor traktorosok vállig érő hajjal járják a földet, és a tehenészek munka után tűsarkú cipőben tipegjenek hazafelé.

1978.
Klotild, vállalatunk adminisztrátora rosszul néz ki. A miértre azt válaszolja: munkakezdés előtt, reggel öttől nyolcig takarít, munkaidő után propagandista, utána meg főz és takarít. Mert kell a pénz, mert Egyiptomban voltak, mert bútort cseréltek, mert új csillárt vett, mert hétvégén tapétázzák a lakását. És azért a hévégén, mert a tapétás hétköznap viszont maszekol, kocsira gyűjt. Klotild egyébként a vállalat titkárnőjénél takarít, akinek nincs ideje erre, mert éjjel zongorázik egy bárban, lakásra gyűjt. Aludni csak délben tud, amikor paplan- és párnamodell egy kirakatban…

1988.
„Fel a kezekkel, mert leszúrlak” – kiáltott fiamra egyik osztálytársa, és kést szegezett a mellének. A fiam ijedtében megbotlott, és beleesett a késbe. Bordája felfogta a szúrást, így a penge nem hatolt a szívig. Megúszta, de ez csak millimétereken múlott. Nem haragszik arra, aki megszúrta, csak ijesztésnek szánta a kést. Csak játszott. Aztán kiderült, másoknál is volt kés… Nem tudom, mennyire gyakoriak az ilyen esetek az iskolákban. Úgy gondolom azonban, hogy egyetlenegy is sok. Aki netán így veszíti el gyermekét, biztosan nem vigasztalhatja, hogy a halál oka – egyáltalán nem tipikus.

1998.
Harsány hahotára fakad az ember, amikor felidézi a régi pártállami időket, amikor a hatalom gondterhelt ideológusai azon moralizáltak, helyes-e a nyugati dekadencia romboló termékét, a krimit beengedni az országba? És hatalmas lépésnek számított, amikor nagy nehezen rábólintottak az elvtársak, na jó, heti egy kriminapot engedélyezünk a televíziónak. Manapság, e bornírt elvtársak feje körül mintha halvány dicsfény kezdene derengeni. Mert ma az számítana hatalmas eredménynek, ha valamilyen hatalom kijelentené: a hét legalább egyetlen napján tilos krimit sugározni!