Ezt írtuk anno…

1948.
A múltban a görbe hátú, savószemű urak passziója volt a vadászás. A szegény paraszt esetleg csak hajtónak mehetett. Nem engedtek nekünk soha vadászfegyvert a kezünkbe fogni. De a demokrácia most lehetővé tette, hogy mi is ehessünk vadhúst. Lőhetjük a nyulat, és lőjük is. Minden célzásunk biztos, nem úgy, mint az övéké volt, akik sokszor a hajtóba eresztették a sörétet. A demokrácia támogatását most azzal köszönjük meg, hogy az elejtett vadak felét felajánljuk a szegény gyerekek élelmezésére.

1958.
A lustán kanyargó Tiszáról megint száműztek egy kompot! Kisköre alól kötötték el, s már valahol Szolnok környékén pihen. Nincs rá többé szükség, mert az 1944-ben lerombolt vasúti híd helyén új áll, amely immár nemcsak a vonatok közlekedését biztosítja, hanem három és fél méter széles úttestén a közúti forgalmat is lebonyolítja. Ez ma a Tisza legnagyobb átjárója, hossza több mint 580 méter. Nemcsak Kiskörét és Abádszalókot köti össze, de összeköti a salgótarjáni iparvidéket a Nagykunság termékeny földjeivel, sőt, egyben jelkép is: jelképezi a munkások és a parasztok összefogását.

1968.
Hetvenéves korában, hosszú szenvedés után elhunyt Dobi István, a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának nyugalmazott elnöke. Ő volt az első magyar államfő, aki Pista bácsi volt a parasztság számára. Mert ő maga is a parasztságból indult el. Már zsenge gyerekkorától megismerte a nagybirtokon robotoló napszámosok életét. A felszabadulás tette lehetővé, hogy a benne szunnyadó államférfiúi képességek kibontakozhassanak: államminiszter, miniszterelnök, majd államfő lett. De a legmagasabb állami funkció gyakorlása közben is megmaradt egyszerű embernek; a dolgok természetes rendjéhez tartozott, hogy zárszámadó közgyűléseken Dobi István jelen legyen.

1978.
Huszonhat évi házasság után, most szeptemberben elvesztettem a férjemet. Falunk szokásai szerint, illendően, szépen eltemettem. Még magamhoz sem tértem a sorscsapásból, amikor jelentkezett egy korombeli asszony egy huszonegy éves lánygyermekkel, aki a bemutatott iratok szerint a férjem lánya. Az asszony nemcsak részvétet nyilvánítani jött, hanem az örökségért is, márpedig nálunk a ház is, a kocsi is a férjem nevén van. Amiért írok, hogy furcsa változást tapasztalok magamon. Amikor először jöttek, majdnem elzavartam őket, most meg örülök, ha jönnek; már én abban a lányban a férjem látom, napról napra jobban ragaszkodnék ahhoz a lányhoz…

1988.
A hetvenéves Józsi bácsi reumára panaszkodott, felküldte hát Budapestre az orvosa, fürdőbe, masszázsba. Klottgatyába lépett a fényes terembe, amely tele volt külföldivel. Alig akarták fogadni, mígnem az egyik masszőr megszánta, s tessék-lássék megmasszírozta. Józsi bácsinak nem volt ínyére a dolog, de egy százas borravalót adott. Nagyot nézett a fiú, de legalább ekkorát Józsi bácsi, amikor megtudta: 20 forint a tarifa. Másnap, amikor ismét megjelent, a fiatal masszőr már messziről integetett, majd alapos átgyúrás következett, ahogy az meg van írva. Józsi bácsi egy húszast nyújtott át, majd a csodálkozó fiatalembernek így magyarázta: ez a húszas volt a tegnapi borravalója, a tegnapi százas pedig a mai…

1998.
A putnoki iskolából minden, ami fémből volt, kezdett eltünedezni. Amikor már semmi nem maradt, a láthatatlan kezek magát az épületet kezdték szétbontani. Mígnem egyik nap egy meglehetősen ittas apuka érkezett az igazgatóhoz, fizetési haladékot kért, amit meg is kapott. Szó szót követett, az igazgató panaszkodott a fémtolvajokra, mire a kissé kapatos apuka kibökte: Putnokot a tolvajok felosztották egymás között, az iskola éppen az ő körzete. De, hogy megkapta, amit kért, itt többé nem lesz lopás, ígéri. Azóta csak egyszer tűnt el egy lábrács, de másnap reggelre valahogy az is visszahajítódott a kerítésen át…