Ezt írtuk anno...

1949.
Nagy napra virradt Nagyoroszi: itt adta át a Szabad Föld munkatársa az országos falusi szépségverseny-pályázat első díját – egy szobabútort – a verseny győztesének, Rakoncai Erzsikének. Az orosziak büszkén éljeneztek akkor, amikor a Szabad Föld munkatársa átadta a bútort. Hogyne lennének büszkék, amikor az egész országból éppen az ő községük szülötte nyerte meg a szépségversenyt. A bútort most mindenki látni akarja: jönnek az asszonyok, de még a pöttöm kis lánykák is megnézni a szép dióbarna szekrényt és különösen a nagy állótükröt. De Rakoncai Erzsike azt is nagyon jól tudja, hogy a világ nem csak szépségversenyből áll, ezért szorgalmasan tanul, dolgozik, hogy jól megállja majd a helyét az életben.

1959.
Igaz, kicsi község Csehi, de lakossága művelődni, szórakozni vágyik. Mivel nincs még villanyunk, a szombathelyi MOKÉP vándormozija pártfogolt bennünket egy ideig. Tavaly ősszel azonban elvándorolt tőlünk, és azóta hiába várjuk. A környező falvakban viszont rendszeresen szórakoztatják a lakosságot, és néha nálunk is hirdetnek műsort. Az utóbbi időben például jelezték, hogy jön a „Bum, a katona”, de bizony a mi katonánk eltévedhetett valahol… Aztán az „Édes Anna” érkezését jelezték, de a mai napig ő sem ért ide. Meglehet, mi, csehiek, elégedetlen emberek vagyunk, mert nemcsak műsortervezetet, de végre filmet is szeretnénk látni.

1969.
Gyerekkorom óta érdekelnek az indiánok, mindmáig titkos vágyam eljutni egy indián faluba, s most tessék: még ebben a hónapban eljuthatok. És még csak nem is kell áthajóznom az Új Világba, hogy ott egy ősrégi indián falut felkeressek. Elég lesz villamosra ülnöm, s kizötyögnöm a Budapesti Nemzetközi Vásárra. A Városligeti tó partján ugyanis már ácsolják az indián falut, amelyben majd ehet-ihat a látogató, füstölhet, pipálhat, talán még tolldíszt is rakhat a fejére. Állítólag a vásár után sem bontják le a falut. Ha ez így megy tovább, akkor semmi sem marad ifjúkorom utazhatnékjából. Importáljuk már az egész világot – nem érdemes világjárónak lenni.

1979.
A Körös-parti községben öregember nézegeti víz alatt álló parcelláját. „Mit búsul öregúr? – áll meg mellette egy középkorú ember. – Ebbe a földbe az idén már nem vet burgonyát, de vethet, tudja mit: cirkot! Ez a világ legjobb üzlete. Erről a fél holdról lejön hatszáz seprűnek való cirok. Egy seprű ötven forint. Számolja csak, mennyi az? Kerek harmincezer. Látott már maga ennyi pénzt életében?” Az öreg szédül a szóáradattól, amelyből aztán kiderül, a középkorú seprűkötő kisiparos, hogy felesbe gondolja az üzletet, és hogy a seprűhöz való nyelet is megszerzi szocialista összeköttetései révén. Az öreg végül nem bír ellenállni, nyújtja a kezét, s már csak a végső aktus van hátra: indulnak a kiskocsma felé.

1989.
A szülőváros harminc évig hallgatott. Zavarban volt. Így aztán a lexikonok lapozgatásában nem járatos ember nem is tudhatta, hogy a kivégzett miniszterelnök, Nagy Imre, Kaposvár szülötte. A szülőváros lapított; annyi más jeles férfiúra lehetett emlékezni, táblát koszorúzva… Így van ez minden korban, ha a történészek úgy írják a történelemkönyveket, hogy közben politikusok fogják a kezüket. S ugyan melyik korszak ne írta, ne értelmezte volna át a történelmet?

1999.
Ha van hőse a huszadik század magyar történelmének, akkor az az egyszerű ember. Az, aki túlélte a proletárdiktatúrát, a Horthy-korszakot, a második világháborút, Rákosit, ’56-ot. Az elkeseredett értelmiség egy része emigrált, de nyolc-tízmillió ember nem mehetett el. És ennek a nyolc-tízmilliónak mindig a külső hatalmak és a belső kényszerek által kijelölt keretek között kellett boldogulnia. Ez valóban csoda.