Palackba rejtett üzenet 1956-ból

Két deci víz – ennyit kért Szerafin Zoltán a könyvtárban, mikor kezébe vette a megviselt fotókat. Őt sem rosszullét kerülgette, pedig nyolcvanöt éves, pacemakere van és a fotókon látható többezres tömeg részese volt. Azért kellett a víz, hogy a képeket belemártsa. Aztán elővette az 1941-ben gyártott tükörfényező masináját és a hozzátartozó gumihengert, majd a megtalált fotókat egy óra alatt újjávarázsolta. Tudta, mit cselekszik, amatőr fotós volt, saját sötétkamrával és laborral rendelkezett egykor. A muzeális szerkentyűket kérésünkre most is magával hozta a Somogy Megyei Könyvtárba, ahol mindennap az idejét múlatja. Miközben pakolja a csipkézőt, az exponálót és a rézállványt, mesél. A képekről, amik immár tükörfényezett és kinagyított állapotban Varga Róbert könyvtárigazgató irodájában arra várnak, hogy október 22-én kiállítás nyíljon belőlük.

– Euforikus hangulatban voltunk azon a régi napon. A munkahelyemről vonultunk a Kossuth térre, szervezetten. Higgye el, ezt csak az értheti, aki ott volt. Legalább négy-ötezren lehettünk, ez a képekből most egyértelműen kiderül.

Felidézi részletesen a napot, melyen a harmincegy kép nagy része készült. Csurka László elszavalta a Szózatot, majd Farkas László, a forradalmi bizottság elnöke következett, aki humort és durvaságot vegyítő, sajátos stílusban beszélt. Ki tudja, él-e még? – teszi fel magának a kérdést. Aztán a volt kisgazdapárti főispán, Vidovics Ferenc tartotta a fő szónoklatot, végül a magyar himnuszt énekelte a tömeg.

– Érzem, hogy dolgozik a pacemakerem, de nem bánom, ha megrövidíti is az életemet az emlékezés. A belső tűz ilyenkor újra lángol. Csodálatos nap volt.

Négy-kettőnél jött az ávo
Zsúfolásig tömve a tér, emberek mindenhol. A cukrászda emeleti terasza is megtelt, magyar címer, zászlók, kendők és kalapok. Fekete-fehér minden, szemben templom. A fénykép remegni kezd Lévai József kezében. Egy-két lépést tesz még előre, végül megállapodik.

– Körülbelül itt álltam, közvetlenül mellettem a tribün sarka volt. Egy cetlit kellett feladnom, hogy mit tartalmazott, már nem tudom.

Ötvennégy év telt el azóta – nyugtatgatom, majd leveszem a fotóról a tekintetem és körbejáratom. Néhány tucat ember a téren, a cukrászda épülete már sehol. Színesek a virágok a szökőkút körül. Szemben templom.
Sétálunk tovább a Kossuth térről a Petőfi térre, ahol a képek másik része készült. A Toll-ágyneműüzlet helyén távolságibusz-megálló, tüntető tömeg helyett autók és buszok között cikázunk. Közben Lévai úr egy épületre mutat:

– Innen vitt el 1953-ban az ávo. Az angol–magyar futballmeccset néztük, négy-kettőnél jöttek értem. A végeredményt csak három hónap múlva tudtam meg, mikor kiszabadultam. Addig az őrökön kívül senkit nem láthattam.

Körbesétáljuk a belvárost. Mutatja az üzletet, ahol a forradalom kezdetén a nemzeti szalagot osztogatták – most péksüteményt árusítanak benne. Aztán felidézi, ahogy néhány nappal később bejöttek a városba az oroszok. Beszél a köpeny alá rejtett gránátokról és az éjszakai meneküléséről. Végül elmeséli a páncélkocsit, amiből vér csöpögött. Mielőtt ugyanis betuszkolták volna az embereket, beléjük lőttek. A páncélkocsi aztán az ő házuk előtt is megállt...

Szabadszájú szónok
– Tényleg seggfejnek nevezte Rákosit a szónoklatában?
– Persze, hisz az volt. Végre eljött az alkalom, hogy elmondhassam a dolgozó népnek, mi a véleményem a lángeszű bölcsről. Mint egy lefosott bunkó, olyan volt.

Farkas Lászlóra, a Somogy Megyei Forradalmi Tanács egykori elnökére Kaposvártól nyolcvan kilométerre, Csákányban találtunk rá. Nagy, mérges kutyák őrzik csengő nélküli otthonát, az ő nyugalmára pedig házvezetőnő vigyáz. Az előzetes híresztelések alapján nem reméltem kedves fogadtatást. Jelentem, mindenki tévedett: Laci bácsi beengedett és nyolcvankilenc éves kora ellenére órákon át önfeledten, kedélyesen, fiatalkori stílusának megfelelően magyarázott. Csak most sajnálom igazán, hogy a kép, amin a mikrofon előtt áll, nem hangos.

– Arról beszéltem az embereknek, hogy megváltozik minden. Hogy ezentúl nem a túrójancsik fognak dirigálni. Hogy az oroszok nem fölszabadítanak, hanem kirabolnak. Lélekbe markoló nap volt. Az emberek arca kisimult, nevettek. Mertek merni. Reménykedtünk, hogy lehet közös platformot találni, de a remény hamar szétfoszlott.

– Az események után azonnal Svájcba ment?
– Nem mentem. Futottam. De volt, hogy loptam lovat és lóháton menekültem. Aztán otthagytam a határ mellett.

Harminckét év kellett ahhoz, hogy újra átlépje a magyar határt – a másik irányból közelítve. Svájcban mérnökként dolgozott, de a közéleti lendülete ott is megmaradt. Megalapította a müncheni magyar gimnáziumot és létrehozta a Magyar Egyesületek Szövetségét – nem csak Svájcban, de tíz másik országban is. Legalább nyolcszáz magyar értelmiségi emigráns jutott így képzettségének megfelelő munkához.

A fogadóhelyiségben, ahol a hosszú asztal mellett ülünk, pontosan velem szemben családi fénykép lóg a falon. Három kislány, egy fiatalasszony, a háttérben égbetörő hegyek, gyönyörű panoráma.
– A házunk udvarán készült. Svájci nőt vettem feleségül, már nem él.
A lányok szanaszét szóródtak a világban, született egy fia is az első házasságából, de róla nem beszélgetünk.
– Miért jöttem haza? Mert itt érzem jól magam. Itt értik a káromkodásaimat...

Élt, fényképezett, remélt
Vajon ki állt a másik oldalon? A fényképezőgép esetében is ez volt a kérdés. A válaszra nem kellett sokáig várni, a képek után hamarosan a fotós kilétére is fény derült. A talányt Pálfy Viktor fényképész oldotta meg, akit ebédfőzés közben csöngetünk fel sétálóutcai lakásában. Az ’56-os eseményeket nem tudja felidézni, mert öt évvel később született. Azt viszont igen, ki volt a dokumentumok és azzal együtt emberek életét is megmentő fényképész. Édesapjáról, Pálfy Jenőről beszél.

Régi vágású úriembert varázsol elénk, aki az akkoriban komoly polgári pozícióval rendelkező állomásfőnök fiaként jómódban élt. Bugattival járt, vitorlázórepülőzött, és fotósüzletet működtetett Budapesten, a későbbi Jégbüfé helyén. A háborúban aztán haditudósító lett, majd ’42-től katonaszökevény. Miután bombatámadás érte budapesti lakását és üzletét, Kaposvárra költözött és megnyitotta az ország első Mercedes-képviseletét. Azt az állam vitte el. Ezt követően már csak fotósüzletének élt. Portrékat és eseményeket fényképezett, optikával foglalkozott és fotóműszerészként dolgozott. Bevezette a városban egyedüliként az egyórás igazolványkép készítését. Ebből tartotta el a családját: feleségét és három gyermekét. Később mindhárman fényképészek lettek.

– Miért bizonyos, hogy az előkerült képek az ő munkái?
– Ahol most az építkezés zajlik és kimarkolták a képeket, ott állt valamikor a házunk. Egyszoba-komfortos lakás, abban működött édesapám fotósüzlete is. Hetvennégyben el kellett költöznünk, mert a város bontásra ítélte. Emlékszem, édesanyám nagyon félt. Akkor árulta el, hogy édesapám, aki hetvenegyben meghalt, a pincelépcső alá ásott el képeket. Rettentően aggódott, hogy meg ne találják, hisz még abban az időben sem lett volna jó, ha előkerülnek.

További bizonyíték, hogy a palackban nemcsak ’56-os, de világháborús képek is voltak. Hátoldalukon kézírás, Pálfy Viktor édesanyjáé. A háborús képek helyszíne pedig Kurszk, ahol édesapja haditudósító volt.

– Sokat mesélt a háborúról, de ’56 tabu volt. Édesanyámtól tudom, hogy a forradalom után az ávósok többször bevitték. A város összes fotósánál keresték a bizonyítékokat. Király János Bélánál is jártak. Ő a negatívot vérlúgsóval tette tönkre, úgy mutatta meg nekik. Nálunk egyszer felásták a pincét is. De a lépcsőre szerencsére nem gondoltak.

További szemtanúk kerestetnek
– Kisszámú csőcselékről tanultunk. Ezzel szemben az előkerült képek egyértelműen bizonyítják, hogy többezres, jól szervezett tömegről volt szó. Információ szempontjából ez a legnagyobb jelentőségük – mondja Varga Róbert könyvtárigazgató. A fotók várostörténelmi szempontból is érdekesek, sok ma már nem létező épület látszik rajtuk. Ilyen többek között a Kossuth téri cukrászda, a vasútállomás környéke és Pálfyék háza is. A képeken Lévai József helytörténet-kutató segítségével mára szinte minden közeli arcot azonosítottak, de az igazgató az előtte fekvő soványka dossziéra bökve megjegyzi, ennél azért több információt, személyes történetet remélt.

– A kiállítást is azért szervezzük, mert akik még érdemben mesélhetnének a képekről, azok nagy része valószínűleg nem használ internetet, de ide remélhetőleg eljön.

A kiállításra rendhagyó vendégkönyvvel készülnek, amibe képenként jegyzetelhetnek a látogatók. Az összegyűlt információkból pedig albumot készítenek.

Bármelyik fotóra kattintva megnyílik a képgalériánk!