Kitüntetett roma takarítónő

– Két doktor ült mellettem. Mikor szóltak, hogy „munkája elismeréseként a Magyar Köztársaság Bronz Érdemkereszttel jutalmazza Lakatos Gézánét, a körömi általános iskola takarítónőjét”, megrémültem. Jaj, Istenem, most mindenki látja, milyen csúf kezekkel veszem át azokat a szép dobozokat! – emlékszik vissza a felemelő pillanatokra a díjazott és szégyenlős mosollyal kulcsolja össze két agyondolgozott kezét. Sajóhídvégi házuknak abban a szobájában beszélgetünk, melynek dísze egy csipketerítővel letakart zongora – a csipkét még a körömi plébánostól kapta, mikor náluk is takarított.

Erzsike azt mondja, még fel se tudja fogni – csak megköszönni. Az őt felterjesztő körömi polgármesternek és az igazgatónőjének, akitől már korábban megtudtam: bár Erzsike évtizedekig dolgozott náluk, talán egyszer volt táppénzen, és a maximumon végzett munkáján kívül mindig pátyolgatta a gyerekeket. Ha piszkosan mentek iskolába, megtisztogatta őket. Ha rongyosan jártak, a plébániáról hozott nekik adomány ruhát, hogy átöltözzenek.

– A sajóhídvégi cigánysoron nőttem fel a hat testvéremmel – meséli életét. – Szüleim igen szorgos tapasztó cigányok, akik a maguk készítette vályogtéglákat vásárokon árulták. De vállaltak ők minden munkát, édesanyám például takarítást. Annyi volt a dolog, hogy a 6. osztályból kivettek, csak később, esti tagozaton végeztem el a nyolc osztályt. Kislányként már főztem, mostam, anyukámtól megörökölt tisztaságmániával takarítottam. Még vakarót is sütöttem, a cigányok eledelét.

A házassága se volt mindennapos. Kapcsolatukat a fiú körömi és az ő hídvégi családja is ellenezte, mert a két falu romái között sose volt felhőtlen a kapcsolat, és túl fiataloknak is tartották őket. Végül aztán elszöktek, így cigány szokás szerint a családoknak engedniük kellett.

– A faluban építettünk házat, portát is vettünk hozzá. Eldöntöttük azt is: egy fiú, egy lány, nem több! Ennyit tudunk rendesen felnevelni, iskoláztatni. Így is lett, ma már három-három unokával büszkélkedhetünk tőlük. A férjem nehézgépkezelőként dolgozott a nyugdí­jig. Én meg az ongai csavargyár futószalagja mellől jöttem el a körömi iskolába takarítani, jóval kisebb pénzért, de nem bántam meg. Úgy kezdődött, hogy egyszer hívott a sógornőm, aki a körömiben takarított, mennék már neki segíteni iskolakezdéskor. Na, az akkoriban egészen más munka volt, mint manapság! Padlót kellett sikálni, olajozni, vaskályhát hamuzni, fát aprítani, szenet hordani, udvari budikat csutakolni. Elmentem párszor, és az akkori igazgató olyan elégedett volt velem, hogy közölte: „Erzsike, maga innét megy nyugdíjba, mert le a kalappal, ahogy dolgozik, a sógornőjétől meg elköszönünk.” Hajaj, mondtam, ebből harag lesz, de nem tágított. Lett is, de végül megbékültünk.

Onnantól hajnalban keltem, és ha esett, ha fújt, télen-nyáron, hol biciklin, hol gyalog, mert még busz se volt, jártam át az öt kilométerre lévő körömi iskolába meg a plébános parókiájára takarítani. Naponta kétszer is, mert amit délelőtt koszoltak a gyerekek, délutánra el kellett tüntetni. Szegény iskola volt, sokszor itthonról biciklin vittem szenet, gázolajat, hogy reggel ne fázzanak szegény roma gyerekek. Sajnáltam őket. Ott kedvelt meg a mostani polgármester, a tornát és technikát tanító Tóth Tibor. Kérés nélkül mostam a tornaruháikat. Mikor aztán úgy tíz éve megépült az új, gázfűtéses iskola, könnyebb lett a munkám. Csak a gyerekek helyzete lett rosszabb a szülők munkanélkülisége végett…

Hogy oldjam a zavarát, megint a kitüntetésre terelem a szót. Beismeri: amikor meghallotta a hírt, nagyon beijedt, sosem járt még Pesten. Miért nem küldik el postán a díjat?! Kikacagták. Az ilyen hatalmas elismerést személyesen adják át a Parlamentben. Aztán meg a ruha lett a gondja. Végül a régi ünneplőjét vette fel – húzza elő és mutatja a szekrényből a fekete, apró mintás ruhát és a hozzáillő blézert. Aznap az idegtől meg egy új vérnyomáscsökkentőtől folyton szédült, émelygett. A díszasztalon lévő ismeretlen ételekből is csak két süteményt meg egy kapucsínót mert fogyasztani. A hazautat pedig végigaludta az izgalomtól.

– November 29-én leszek 62 éves és nyugdíjas, negyvennél is több évet dolgoztam. Akkor ünnepelünk majd az iskolában, addig meg szabadságoltak. Szinte fáj, hogy nincs hajnali kelés, nincsenek gyerekek. Mert a tétlenség a halálom.