Kosárban a siker titka

– Már korán tudatosult bennem, hogy alkotni szeretnék, két kézzel teremteni. A fa is vonzott, de túl keménynek találtam, így végül a hajlékony vesszőre szavaztam – szól a kezdetekről a 32 éves Kata, miközben a fűzfavesszők szinte követhetetlen gyorsasággal tekerednek a keze alatt. Éppen egy kosár születik, s készen „kapja” hozzá az alapot: párja dolgozik a keze alá.

– Dénes tőlem tanult fonni, de mára túlszárnyalta a mesterét – mondja nevetve, ami ellen a férj hevesen tiltakozik. – Érettségi után elvégeztem az egyéves szakiskolát, utána napi nyolc órát dolgoztam. A magam lábára akartam állni, az első „műhelyem” egy kávézó sarkában működött. Akkor még nem tudtam megélni a mesterségemből, elmentem hát Szeged egyik legmenőbb cukrászdájába mosogatni. A tulajdonos megkért, fonjak pár kosarat a pogácsáknak. Azóta is azokat teszik az asztalokra – meséli a Szegedről elszármazott, kétgyermekes Horváth Kata. – Tizenöt éve ismerkedtem meg a férjemmel, hamar belelendültünk a közös munkába. Fontuk a kosarat, mint a mesében. Hiába kértem a nagy öregeket, árulják el a „szakma” csínját-bínját, féltve őrizték titkaikat. Gondoltam, akkor nekem kell kitalálni valami különlegeset.
Ezek az egyedi alkotások már a Nógrád megyei Szendehelyen készültek. Horváth Kata sötét színű vesszőkkel fon (nem hántják le a fűzfavessző kérgét, ezért marad sötét), ezekből a paraszti kultúrákban mindig is készítettek használati eszközöket. A városi polgárok között a világos változatok terjedtek el. Hogy melyikkel könnyebb dolgozni, megoszlanak a vélemények.

– Lombhullástól rügyfakadásig vágják a fűzfa vesszejét, Békés megyéből szerezzük be, egyszerre megvesszük az éves adagot. Megszárítjuk, majd álló napig főzzük egy hatalmas üstben, éppen addig, hogy a kéreg még ne jöjjön le – magyarázza Kata, aki két éve elnyerte a Népművészet Ifjú Mestere címet. – Később elkezdtem ötvözni a vesszőt kovácsoltvassal, uszadék fával, bőrrel. A kedvencem a gombászókosár, de készítek lámpaburát, biciklikosarat, fonott kuckót, székeket is. A madáretető télen nagyon népszerű, számunkra akkor az jelenti a túlélést. Megrendelésre már 120 méteres kerítést is fontunk, szeretjük a kihívásokat – s közben házigazdám keze alatt formálódik a kosár.

Pár éve birtokot vásároltak Berkenye határában, a nógrádi vár közelében, oda képzelik a birodalmukat. Saját vesszőből szeretnének dolgozni, már elültették az első fűzfacsemetéket. Három-négy év, mire a vessző bokrosodni kezd, addigra a ház is elkészül, maguk vetik hozzá a vályogot. Itt lesz majd a Zöld Fűz Fonoda. Katáék jól tudják, hogy a szakmában nincs utánpótlás, ezért úgy gondolják: ide majd jöhet bárki, boldogan megosztják vele a tapasztalataikat. Amúgy biogazdálkodásra szeretnének berendezkedni, a maguk termékére hagyatkozni.

– Nem akarunk nagy fonodává válni, mert akkor vége a nyugalomnak – állítja Kata, s férje helyeslőn bólint. – Sokan kérdezik tőlünk: nem unalmas-e ugyanabból az ezredik darabot is elkészíteni? Nos, szerintünk, egyáltalán nem, mert minden tárgynak lelke van.