Játékszer egy aljas játszmában

Dezső! – tépte fel a csendet a segélykiáltás hangja. A fürdőszoba felől hallatszott, ahogyan a tompa puffanás is. A művésznő földre zuhant, férje tehetetlenül állt fölötte. Telefonált az orvosnak: majdnem biztos, hogy agyvérzés. Pár pillanat múlva befutott a rohammentő, végigszirénázta az utat a kórházig. Aztán várniuk kellett vagy negyven percig a röntgenre, pedig súlyos esetben minden időtöredék számít.

– Ordítanom kellett volna! – mondja Gyarmati Dezső, a legendás vízilabdázó, olimpikon, amikor felidézi 2006. január 20-át, felesége, Bara Margit agyvérzésének napját. – De ilyenkor nem tudja az ember, hogyan kell viselkedni. Aztán kérdezgettem az orvosokat, miben reménykedhetünk, de választ nem kaptam. Tulajdonképpen lemondtak Margit életéről. De ő visszajött hozzám! Megtanult járni, sétálni, viszont beszélni, olvasni és írni nem tud. Állandó felügyeletre van szüksége, két erdélyi asszony vigyáz rá felváltva, amikor nekem el kell mennem otthonról. Délelőtt intézem a dolgaimat, délutántól azonban mellette vagyok. Csend telepszik közénk. Margit sok mindent megért, látom a szemein. A hétköznapi élet apró dolgait, a családdal kapcsolatos ügyeket, az egyszerűbb televíziós sorozatfilmeket. De csak két-három szót ismételget, és hogy többre nem képes, amiatt néha elsírja magát. Én meg attól leszek ideges, hogy nem értem, mit szeretne közölni. Igyekszem uralkodni magamon, de ahogy telnek az évek, egyre jobban fogy a türelmem. Margit nyolcvannégy éves, én nyolcvanöt. Szeretném túlélni őt, de ezt nem én döntöm el, hanem a sors.

Sokáig úgy tűnt, Bara Margit életének a boldogság, pályájának pedig a siker a kulcsszava. Balerinának készült, végül színésznő lett. 1945-ben került a Kolozsvári Magyar Színházba, ahol jobbnál jobb szerepekkel halmozták el, ez volt az igazi színiakadémia számára. Hamar belopta magát a közönség szívébe, a legnépszerűbb művészek közé tartozott. Feleségül ment a sármos és tehetséges Halász Gézához, aki akkoriban szerződött át a nagyváradi társulattól a kolozsvári színházhoz. Úgy tűnt, a férfi ezzel a lépésével végleg szakít korábbi budapesti pályájával, de aztán 1955-ben mégis visszaköltözött Magyarországra. És Bara Margit követte őt. Ez persze nem volt könnyű döntés. Otthagyni szeretett szülőföldjét, Erdélyt, imádott városát, Kolozsvárt, megszakítani a rakétaként felfelé ívelő karriert, elköszönni családjától, barátaitól, kollégáitól. Miközben sejthette: visszafelé nem létezik út.

Budapesten pedig a férjén kívül nem voltak ismerősei, munkát is ő keresett neki. Ez olyannyira jól sikerült, hogy már érkezése délutánján hívták a Szakadék című film próbafelvételére. Szinte egyik óráról a másikra fedezték fel a mozi számára. Hamvas szépsége, mélybarna tekintete, sejtelmes mosolya, természetes lénye – és persze tehetsége! – mindenkit elvarázsolt, az összes rendező vele akart forgatni. Jöttek is sorban a filmek: Bakaruhában, Szegény gazdagok, Ház a sziklák alatt, Katonazene, Hideg napok. Összesen huszonhárom magyar filmben játszott. Ha dicsérni akartak valakit, azt mondták: majdnem olyan szép, mint a Bara Margit; elmarasztalás esetén pedig az járta: olyan szép, mint a Bara Margit, csak nem annyira tehetséges.

Ja, és minden férfi szerelmes volt belé! Házassága két év után romokban hevert. Férje az alkohol rabjává vált; azt is nehezen viselhette, hogy az ő pályája kevésbé volt sikeres. Végül kinyitotta a gázcsapot és öngyilkos lett.

Miközben a közönség Bara Margitot a gyöngyvászon egyszeri királynőjeként ünnepelte, zúgó tapssal jutalmazta a Nemzeti Színházban nyújtott alakításaiért, valami megszakadt. Látszólag minden rendben volt körülötte, de csak látszólag. Egy szavazáson az ország legnépszerűbb színésznőjének választották, sok pályatársa irigyelte ezért. Elindultak a pletykák, az ármánykodások: az nem lehet, hogy valami vagy valaki ne legyen a háttérben, akinek a hirtelen jött siker köszönhető. A dolgok odáig fajultak, hogy Bara Margitot ellehetetlenítették a művészi pályán.

Belekeverték az Onódy-ügybe. A hatvanas évek hírhedt gazdasági-politikai bűncselekménye kapcsán azt pletykálták, hogy több fiatal színésznő – köztük Bara Margit, Krencsey Marianne, Törőcsik Mari, Pécsi Ildikó – prominens vezetőkkel szórakozott. A per Onódy Lajos, a budapesti Éttermi és Büfé Vállalat vezérigazgatója ellen indult sikkasztás miatt, el is ítélték az ügyvédjével együtt. A színésznők közül végül csak Bara Margit neve maradt szóbeszéd tárgya, azt terjesztették róla, hogy orgiákon vett részt, testét leöntötték csokoládéval, bőréről azt nyalogatták a kéjsóvár fejesek. S így viccelődtek országszerte: „Mi a legédesebb?” „A Bara Mara fara!” Az érintett hiába tiltakozott, hogy ebből egy szó sem igaz, nem kapott lehetőséget ártatlansága tisztázására. Színésztársai közül egyedül Szirtes Ádám állt ki mellette, visszadobta a párttagkönyvét.

– Nem akarom felböfögni a múltat – jelenti ki a színésznő férje, Gyarmati Dezső beszélgetésünk során. – Ekkor már egy pár voltunk, 1965-ben házasodtunk össze, 1968-ban született a lányunk, Eszter, 1969-ben pedig két évre Kolumbiába költöztünk, mivel ott kaptam sportvezetői szerződést. Margitnak jót tett a levegőváltozás, de elfeledni nem tudta a történteket. Rajta maradt a bélyeg. Amikor hazajöttünk, pár évig még játszott a József Attila Színházban, de hozzá méltatlan szerepeket kapott. Ekkor határozta el, hogy nyugdíjba vonul. Én biztattam, hogy ne hagyja abba. Egyszer aztán bevallotta: miután az életét, a művészetét védtelen játékszernek dobták oda egy aljas játszmában, megalázták emberi és női mivoltában, nem tud többé kiállni a színpadra, hadd őrizze meg a közönsége olyannak, amilyen színésznőnek megismerte. Megértettem. Nem is hoztam fel többé a té-mát.

Bara Margit sem szeretett róla beszélni. Magába fojtotta azt a sok keserűséget, amit a rágalomhadjárattal okoztak neki. Valójában nem tudta feldolgozni a mestersége okozta csalódásokat sem. Harminchat évesen búcsúzott a színészettől. Soha többé nem fogadott el felkérést. Pedig nagynevű rendezők próbálták győzködni, hívták például a Vörös grófnő, a 141 perc a befejezetlen mondatból című filmekbe, anyaszerepet gondoltak neki, sőt kápónak is el tudták volna képzelni. Nemhogy színpadra nem akart visszatérni, de még nézőként sem ült be évtizedekig sehová. Nem sértett volt, hanem megbántott.

Sebeire némi gyógyírt jelentett a 1992-es Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztje, a 2002-es Kossuth-díj és a 2011-es Magyar Filmszemle Életműdíj. Tízévente egy elismerés. Mindegyik megkésett. De legalább eszébe jutott valakinek.