A revü biztosan nem árt

– Miközben hallgatom a jobbnál jobb sztorikat Kellér Dezsőtől Szécsi Pálig, azt számoltam ki, hogy valamikor mostanában lehetett bő fél évszázada annak, hogy először színpadra állt. Van, akit nem ismer a szakmában? Vagy inkább: van olyan valaki a szakmában, aki nem ismeri „A Halmit”?
– Jól is néznék ki, ha ennyi évtized után ne találkoztam volna mindenkivel, aki csak él és mozog a pesti éjszakában.

– Meg a budaiban, meg a debreceniben, meg mindenütt másutt… Gondoltam, kipróbálom a Google keresőjét, vajon mit tud önről, és beütöttem azt, hogy haknikirály. Tudja, ki jött ki elsőnek?
– Én.

– Még csak a Győzike se… Most, ahogy írják, a „bugyuta” Cristofel a haknikirály, valamelyik Való Világ hőse volt…
– Na, ja. Tetszettek volna ötven évvel ezelőtt feltalálni a Google-t!

– A szokásosan hálátlan utókor…
– Tudja, mi a baj? Hogy nem hálátlan ez a kor, hanem más. Ön is jön ezzel a Google-lal, míg régebben egyszerűen bement volna a Fészekbe és valamelyik asztalhoz odaülve megkérdezi: gyerekek, mi van a Halmival?

– A Fészekbe? Tudják egyáltalán a mai „haknisták”, hogy mi volt a Fészek? Amúgy azt is kizártnak tartom, hogy tudják egyáltalán, mi az a hakni.
– No, kérem, a hakni az, amikor a színész színházon kívül kap valami elfoglaltságot. Ám haknizni nem mindenki mehet, hanem csak azok, akik díszlet, jelmez, valamint nagyzenekari kíséret nélkül is telt házat csinálnak az ország legkisebb szegletében is. Az például elég rendben volt, amikor Latabár Kálmánnal a debreceni vasúti restiben, reggel hatra mentünk hakniba, vagyis adtunk szórakoztató esztrádműsort a munkás elvtársaknak…

– És az esztrádműsor?
– Az olyan, mint a francia saláta: minden van benne. Egy kis kabaré – aminek az alapja a drága Salamon Béla szerint az, hogy nagyon szép nők és nagyon csúnya férfiak játszanak benne –, kellenek továbbá zenészek, táncosok, énekesek, humoristák, művészek, bűvészek, no és persze egy zseniális konferanszié, vagyis én. Nem tudja elképzelni, mennyi műsort csináltunk, hogy milyen igény volt erre. No meg a revükre… Jó, jó, már mondom is: a revü egy kicsit olyan, mint az esztrád, csak sokkal jobban csillog, több reflektor meg flitter kell hozzá, valamint neccharisnya Bécsből – amely neccharisnyát Medveczky Ilonka útmutatása szerint csakis a hűtőszekrényben szabad tárolni –, valamint tollak Bangkokból. Ha viszont kicsit cigányosra vesszük a figurát, akkor Törökországból, a bazárokból hozzuk az aranyszínű rezet, kilószám.

– Mostanában mintha cserbenhagyta volna a műfaj…
– Ezt hozta a rendszerváltás. Több száz énekes, artista, zenész maradt munka nélkül, több száz műszakival, varrónővel, sminkessel egyetemben. Tudja, hogy hány helyen volt műsor Pesten a nyolcvanas évekig? Megmondom, legalább 20-22 bárban lehetett nívós produkciókat látni, mondjuk olyanokkal, mint Bessenyei Ferenc, Pécsi Ildi, Zalatnay, Szűcs Judit, Poór Peti, korábban Szécsi Pali, Máté Péter, mindvégig Korda Gyuri, Medveczky Ilona. Kiveszett az ötórai tea – nem, ezt juszt se fogom elmagyarázni –, alig van cigányzene, a „műsoros helyek” bezártak, csakúgy, mint a szabadtéri színpadok. Elhiszi, hogy a Váci utcában valamikor hat zenés presszó volt, ahol a zongoránál olyanok ültek, mint Turán László, Vécsey Ernő vagy Cziffra György? Ma legfeljebb, ha „kibérelnék” valamelyiküket egy gazdagéknál rendezett születésnapi partira; de csak halkan, mester, ne zavarja a vendégeket…

– Nézegetve fotóit, zömében az ominózus neccharisnyába és bangkoki tollakba öltözött lányok között látható. Nem rossz állás az ilyesmi… Ön hogy került bele? Netán néhány atyai pofon terelte a pálya felé?
– Kikérem magamnak, engem az apám soha meg nem ütött! Engem ugyanis az anyám vert. Például akkor, amikor beadtam a jelentkezésemet a Színművészeti Főiskolára. A pofon után hangzott el, hogy nem kell ripacs a családba.

– De miért? Abból már betelt a létszám?
– Ellenkezőleg: az a státus nálunk nem létezett. A papám élelmiszer-kutató mérnök volt, és olyan elismert szakember, hogy az egy-két saját konzervgyára elvétele után is igazgató maradhatott a szocializmusban. Különben egy elég érdekes történet az övé, aki az I. világháborús orosz fogságból Mandzsúrián keresztül szökött át Amerikába, ahol élelmiszer-kutató lett, hogy aztán, ahogy szoktuk mondani, az igazi kalandot választva hazatérjen. Megnősült, majd egyetlen kalapban és a sétapálcájával távozott a házasságból, mert ráadásul még úriember is volt, hogy aztán rövidesen elvegye a nála húsz évvel fiatalabb anyámat. Amúgy apám írt is: Halmi Bélának több könyve megjelent, nyelveket beszélt, remek ember volt. Vagyis inkább olyan intellektuálisnak írnám le a családunkat; nem is tudom, hogyan csöppentem bele…

– Már bocsánat, de hogyan lehet Mandzsúrián keresztül Amerikába szökni?
– Mi sem egyszerűbb. Mondjuk, ha az enyhén kies Amur vidékén van elraktározva mint hadifogoly, akkor induljon el Habarovszk felé. Ott jobbra fordul, és ha elhagyta Birobidzsant, és az van kiírva ékes kínai nyelven, hogy Hegang, akkor nyert ügye van, az már Mandzsúria, ahonnan nem hinném, hogy 15-16 ezer kilométernél messzebb lenne New York…

– Köszönöm, jegyeztem, nem fogok eltévedni… Talán térjünk vissza a pofonhoz.
– Ugyebár ott álltam egy érettségivel és egy könnyűipari technikusi oklevéllel – vagyis ruhás és cipész is vagyok egy személyben –, no meg a vággyal, hogy konferanszié legyek. Erre bepofoztak az orvosira. Nem is volt ott semmi baj úgy két hónapig, amikor is behoztak a boncterembe egy lábszárat, amin valahogy nem volt rajta a tulajdonosa. Én mindenesetre elájultam, s mire másnap felébredtem, már a közgazdasági egyetem hallgatója voltam. Na, az aztán valóban konferansziéknak való!

– Miért?
– Mert a világon semmi hasznosat nem tanultunk, de arról viszont tiszta erőből kellett beszélnünk. Szegény Marxnak annyi általam kitalált idézetet adtam a szájába, hogy végül simán átmentem minden vizsgán. Mondom, a legjobb pályakezdet egy konferansziénak.

– De azért az mégiscsak furcsa, hogy egy fiatalember konferálni akar…
– Apámék olykor elvittek esztrádműsorokra, hallgattam a rádiót, ahol a kor olyan zsenijei konferáltak, mint Kellér Dezső, Békeffy László, Salamon Béla, Darvas Szilárd. Több ifjúkori fellépés után már nemcsak konferáltam, hanem írtam, szerveztem, rendeztem is a műsorokat. Ahol olyan nagyságok léptek fel, mint Németh Lehel; elképzelni sem tudja, hogy mekkora sztár volt! Talán csak Honthy Hannához lehetne hasonlítani: neki a lovakat fogták ki a kocsijából, Németh Lehelnek meg az autóját emelték fel a rajongók, úgy vitték.

– Egyszer aztán önt is vitték…
– Mit szerénykedjek, híres eset voltam. Aczél elvtárs tartott a Fészekben egy előadást, a munkásművelődést taglalva. Én meg, ifjú titánként felálltam, és elmagyaráztam neki, hogy ne az Oidipusz királlyal kezdjék, hanem a kabaréval, az esztráddal, és majd öt év múlva vigyék a népeket a Nemzetibe… Két hónap múlva letartóztattak. Ez a hatvanas évek vége felé történt, amikor az ellenem felhozott vád, százezer állítólagosan elsikkasztott forintról, igazi hírlapi csemegének számított. A sitten én lettem a stúdiós, elődöm a Kiskabos volt, aki valami kocsiügy miatt keverte a zenét egy ideig a Markóban. Amikor kiengedtek, rehabilitálni akartak. A pártközpontban fogadott egy elvtárs, s azon tűnődött, hogyan tegyék közhírré, hogy ártatlan vagyok. Végül kitalálta: indul a Nagycirkusz új műsora, az 1500 férőhely, maga fog konferálni, mondta, és mindenki megtudja, hogy kint van. Úgy is lett. És amikor jó egy év után ismét kiléptem a reflektorfénybe, magam sem értettem, miért zúg percekig a vastaps…

– Mielőtt végképp elérzékenyülnénk, inkább arról meséljen, hogy mit csinál most?
– Ugyanazt. Bár volt idő, hogy tíz évig mosogatólány volt beírva a személyimbe, mert kellett valami állás egy OTP-kölcsönhöz, de akkor is ezt csináltam. Azóta kinőttem a mosogatólányságból, de nem hagytam el a szakmát, viszem tovább a lángot, ugyan most már kicsit lassabban. Ám ha megszorul, és hirtelen szüksége lenne 12 táncosnőre vagy egy regiment nyalka huszárra, esetleg cilinderre, strucctollra, ne tétovázzon, jöjjön nyugodtan a Halmi-féle Revü Artba. Mert a revü biztosan nem árt…