Ördögi kerekek őrölnek

Megkülönböztetett létesítmények. Talán mert ipari építészetünk legrégebbi emlékei, vagy mert a természet és az ember harmóniáját tükrözik? Ki tudja? Tény azonban, hogy a vízimalmokat sokan kultikus helyekként tisztelik. Mert ami valaha mindennapi kenyerünk alapanyagát ontotta, ma talán a vétkeinket is megbocsátja – ahogy minden bizonnyal az orfűi vízimalom tette. S hogy volt neki mit, azt Füzes Kata meséli az ódon falak közt, az ezerszínű őszi Mecsek egyik völgyében, ebben a csöppnyi ékszerdobozban, ahol a régi épületegyüttes – a vízimalom, az egykori molnár hegybe vájt pincéje, egy zöld, csipkeszerű fatornácos meseházikó, a molnárlakás, valamint a kívül hófehérre meszelt, bent koromfekete kürtőjű füstös konyha – bújik meg. Mellettük a Vízfő-forrástól induló, kristálytiszta vizű patak csordogál csendesen – túl csendesen. Ám hamarosan egy pályázatnak köszönhetően kitisztítják és megerősítik a kritikus szakaszait, és akkor újra forgathatja a vízikereket – akárcsak százötven évvel ezelőtt, amikor a medre mentén még tizenkét vízimalom működött. Az orfűi volt köztük az első, az utolsó pedig Sásdon állt – abban Kata nagypapája, Füzes Antal őrölte a gabonát, egészen az államosításig. Akkor azonban mind a tizenkét malmot felszámolták és a malomárkokat betemették. A berendezések? Jól égtek, széthordták hát a környékbeliek, jók lettek tüzelőnek… Ami nem, az ócskavasba ment.

Hogy most mégis egy hagyományos vízimalom vendégei lehetünk, az Kata családján túl a Baranya Megyei Múzeum¬igazgatóságnak köszönhető. Hírmondónak hozták létre az orfűi malommúzeumot a megmaradt épületben, a környékről felkutatott, el nem tüzelt berendezésekkel, még 1970-ben. Aztán eltelt negyedszázad, s a malom belerokkant a több évtizedes állásba. Ekkor jött két férfi: egy fiatalabb gépész és egy idősebb molnár – Kata édesapja és nagypapája…

A malom volt az életük – az lett a haláluk is. A papa hat éve ment el, nyolcvanhat évesen, az élettől kárpótoltan és elégedetten – az édesapát viszont fiatalon vitte el a szíve tavalyelőtt. Kata most, hogy átvette a malom működtetésére létrehozott vállalkozást, nem is csodálkozik ezen. Én pedig azon nem, hogy ebbe a környezetbe, a malomba, a hengerekbe, az ördögi emelő- és őrlőszerkezetekbe egyszerűen bele lehet habarodni. Magyarázza Kata a működésüket, de csak annyit értek, hogy a gabona egyfolytában utazik a háromszintes malomépületben: egyszer lent, egyszer fent. Akár az ember.

Ilyesmi történt a családjukkal is. Miután a rendszerváltás utáni első pillanatban a mú¬zeu¬mot kibérelték, egyetlen cél lebegett előttük: újra beindítani a termelést. Sikerült. Kiásták a betemetett vizes árkot, újragyártották a kereket, majd működésbe hozták a berendezéseket. Eleinte vásárolt gabonát őröltek, szállították a lisztet kisebb pékségeknek, később megszerezték a bio minősítést, és egy gluténmentes termékeket gyártó cég számára bérőröltek. Aztán egyszer csak megállt a malom – és az édesapa szíve is. Maradt a múzeu¬mi funkció, és Kata, aki – három lánytestvérével és barátjukkal, Náfrádi Balázzsal együtt – tartotta a frontot, fogadta a sok látogatót. Kenyeret sütöttek a vendégeknek, és számos bemutatót tartottak. Csak épp a lelke hiányzott az egésznek. Ezért idén úgy döntöttek: újraindítják a malmot. Molnárt találni nem volt könnyű, de sikerült. S hogy lesz-e a munkájukra igény? Ez nem kérdés: már most tucatnyi család várja, hogy saját gabonájából – akár kis tételben is – megőröltethesse a saját lisztjét. Hogy legyen végre egy hely, ahol kérhet a finom mellett dupla vagy félfogós lisztet. Vagy akár goromba darát – de csak a dara lesz olyan, a személyzet akkor sem, ha csupán három mázsa gabonát őröltet.