Rácsok mögött, mégis szabadon élnek

Különös hely ez, s minden bizonytalan. Talán az időt is inkább évekkel előre kellene tekerni: úgy addig, amikor az anya gyerekével sétál, megáll, kirakatot nézeget. S amikor reggel ébred, nem kell könnyet titkon eldörgölni, hogy a baba észre ne vegye, de szépet álmodtam! S álmodni jó, akkor is, ha sosem lesz belőle valóság. Mondom, különös hely ez, mint amikor bizonytalan a lakberendező, és nem tudja eldönteni, mit szeretne. Legyen babaszoba? Hát rak ide babaágyat, pelenkázót, s hagy játékoknak bőven helyet. Vidám ábrákkal bolondítaná a szobát, a baba érezze jól magát. De nem szárnyalhat a fantázia, tilos, hiszen ez börtön! Az anya kiszabott büntetését tölti vagy arra vár – a babaszoba így egyben zárka is.

Kecskeméten, az ország egyetlen „anya-gyermek” büntetés-végrehajtási intézeti részlegében járunk. 2002. február 1-jén adták át. Értők vitáztak már rá a megnyitása előtt, közben, azóta is, és fognak még évtizedek múlva is. Miért jó az, hogy az anya megszüli kicsinyét, ide kerül vele, széltől óvja, babusgatja, dédelgeti, majd egyévesen a gyereket elveszik tőle, majd kerül a baba családhoz, nevelőszülőkhöz, ki tudja, hova. Jobb, ha rögtön elveszik őt az anyjától, szól az egyik oldal. Hogyan érvel a másik? A baba, legyen bármily megátalkodott is az édesanyja, nem tehet róla, hogy megszületett. Ennyi szeretet mindenkinek jár. Az idő múlásával nem lettünk okosabbak. Hogyan is lehettünk volna? Volt olyan kétgyermekes anya, aki – tudja, mi okból – szülése után megölte a harmadik gyermekét, s amire elítélték, a negyedik gyermekét is megszülte. Őt pedig nevelte, ápolta úgy, akár minden pillanatát oktatófilmre vehették volna. S bár kemény asszony volt, erőt mutatott, tudta, eljön az az idő, amikor börtönbe vonul, és az is, a babától időre el kell válnia. Még azt is tudta, a gyerek jó helyen, a családjánál marad – abba beleroppant, abba kicsit belehalt. Bűne megbocsátva, de nem feledve, látogatják őt a börtönben azóta is. Legalább attól nem kell tartania, ha szabadul és otthon megjelenik, a gyereke nem néz rá kérdőn: Ki ez a néni, miért sír? Mi baja? Mert ilyen is megesett.

Nem lettek okosabbak a vitázó értők attól az anyukától se, aki a rabkórházban megszülte fiát, és ide, szinte paradicsomi állapotok közé került. Pszichiáter is folyamatosan masszírozta a lelkét, azt ismételgetve: „Feleslegesen ne vegyünk gondot a vállunkra, a bajt pakoljuk a polcokra.” Ő okos asszonyka volt, a tanácsokat megszívlelte, esze ura volt a helyzetnek, a szíve nem, ezért szólt, szereti a gyermekét, imádja, percekig se akar élni nélküle, de vegyék el tőle azonnal, mert ha egyéves koráig várnak ezzel, abba ő biztosan, de lehet, hogy mindketten belepusztulnak. A döntésen azóta is őrlődik. Esett ilyen is, hiába, az élet nem csupán fekete vagy fehér.

Hirtelen jött a hideg. A levelek mintegy parancsszóra lepotyogtak, de szép ez a hely így is. Szép a rácsok, a drótok ellenére is. Néhány rózsa kinyílva szórakozottan a bokrokon felejtkezett. Porciózott itt az idő: ha a baba másképp nem dönt, hat órakor van ébresztő. A picit etetik, tisztába teszik, az anyukák kicsinosítására is jut idő. Még gyorsan zárkát takarítanak, fél nyolckor már nyílhatnak az ajtók, amit itt igazából soha be nem zárnak. Hátha éjjel vagy még később eszébe jut a fiúnak, leánykának, „kerülne, mászna, kúszna egyet”, órához, időhöz neki nincs érzéke, nincs büntetve, ő szabadnak született, neki ahhoz joga van. És reggeliznek az anyukák, aztán mosnak, ahogyan kismamaként kint is tennék, pelenkákat teregetnek. A munka? Körletet takarítanak, fürdőt, mosdót, konyhát, folyosót. Dolgozniuk kell, kosz sehol nem maradhat. Míg ők a körletben dolgoznak, árulkodó gép ügyeli a picit, jelzi, ha valami baj van vele, de az anyai szív olyan, megérez előre mindent, ha a picivel bármi esne. Felmosást, csempetisztítást ilyenkor megszakítanak, etetnek, tisztába tesznek újra, kint az udvaron cigarettáznak, mert rendben van most minden – de a lelkük zaklatott, meg kell azt nyugtatni.

Amint megérkeztünk, adatokat egyeztettek, fémérzékelő kapun jöttünk keresztül – más börtönökben is ez dívik. Bár az azért nem egészen szokásos, hogy Kovács Gyula parancsnokhelyettes és Gömöri Krisztina nevelő mögött négykézláb gyerek közelít felénk, most fedezi fel a világot. Ő a legidősebb itt. Tíz hónapos. Állni, járni próbál, esik, kel, de nem csak ez a baj vele! Vietnami anyukája van, és már csak két hónapja marad itt bent, aztán mennie kell, még bizonytalan, nem dőlt el, kihez, hová…

Két hónap hosszú idő, addig bármi történhet. Anyukája ezért is mosolyog. S őszinte az a mosoly, belülről fakadó, önfeledt. Csak az önemésztését nem sikerült megállítania: pici, törékeny hölgy, amikor jött, 52 kilót mutatott a mérleg, most alulról közelíti a 38-at. De mindig mosolyog, anya sosem lehet rosszkedvű vagy azt nem mutathatja.

Van még hely bőven. Húsz zárka van, húsz anyuka, húsz gyerek is elférne, idén megfordultak itt tizennégyen, közülük maradtak hatan. Minden búcsúzást megsirattak, tudva, érezve, ez velük is megtörténhet.

Máriát nézem, mosolygós, de határozott asszony. Varrodát vezetett, kétszáz embert, férfiakat, nőket vegyesen. Ott, ha szólt, hogy kövessék, hangosan szólt. Nem kért, utasított. Itt olyan halk, kérni kell, hangosabban beszéljen. „A cégünkkel adóprobléma támadt – mondja Mária politikusi ügyességgel. Most a jogerős ítéletére vár. – Ha minden úgy sikerül, ahogy az ügyvédemmel tervezzük, akkor Zsomborral együtt szabadulok. Ha nem, abba belepusztulok.” Úgy mondja, volt itt egészen kemény asszony, s ha szóba került, legyintett: ha búcsúzni kell a gyerektől, hát búcsúzik, másutt is jó helyen lesz.

Ahogy közeledett a nap, úgy lett szótlanabb, ha szóltak hozzá, már nem is válaszolt, aztán amikor a gyerekért jöttek, összezuhant. Sírt. Ők? Mit tehettek volna? Magukra csukták az ajtót, mesét olvastak a gyereküknek, ő kötött, az mindig megnyugtatja, de sehogy nem jött a megnyugvás. Féltek kimenni, ne lássák az anyát, s csúnya dolog, de tudták, ez lesz, és őt, őket is kímélve másnapra már az anya se volt, máshová került. Ez a szabály. Mi lett vele? Nem tudják, de talán ez a legjobb. Összbüntetésre vár Mária, s próbál csupa jó dologra gondolni, Zsombornak is erre van szüksége, mondja és elnézést kér, mennie kell, csendes pihenő jön, a fiúcskát csak ő tudja elaltatni.

Már Erika zárkájában ülünk. Erika pici, sápadt, riadt szemű, angyalarcú teremtés. Rablásért ítélték két és fél évre. Nem, mondja, nem csinált semmit, de a volt élettársával és még két emberrel ott volt, a kamera meg mindent rögzített. Az igazságszolgáltatás malmai, tudjuk, lassan őrölnek, mire bíróságra került az ügye, ő már mással élt. Hat hónapos terhes volt, amikor bírái elé állt, vékony volt nagyon, s bár kapott tanácsot, nyomja előre a pocakját, az enyhítő körülmény, a születendő babáról nem szólt. Kapjam meg, ami jár, mondja. Tökölön, a rabkórházban szült, császárral, s lódította, most ideig külföldön fog dolgozni. Három hónapja ennek, azóta bevallották otthon, hazudtak. A mama is megbocsátott, és komoly esküvőt szervez. A párja is ír, telefonál, az ügyvéd tervezett törvénymódosításról szól: a baba akár két évig maradhat édesanyjával a börtönben. Erika enyhébb ítéletben vagy ebben bízik. Ezért is imádkozik. Az nem lehet, hogy ne sikerüljön.
Laura még mindig nem alszik, szokatlan a dörmögő férfihang a zárkában, fejét emelgeti: ez meg micsoda?! Erika a rugdalózóján cipzárt húz, pocakra levegőt fúj, és Laura nevet, önfeledten, ahogyan csak gyerek képes. Igaz, mi gondja, még csak három hónapos lesz…