Az én képernyőm: Hit a túléléshez

Mi lehet a kitörés módja: integráció vagy szegregáció; mennyi pénz kellene; s a pénzen kívül mi még? Sorakoznak a kérdések, melyekre a politika is igyekszik jól-rosszul választ adni – mindeddig láthatóan sikertelenül. Tanulás és munka, ebben mindenki egyetért, de van ám egy harmadik tényező is: a hit.

Ezt mutatta be a Duna Tévén Szabó Szonja filmje, az Ammen. A 2005 és 2012 között készült dokumentumfilm a kis Szatmár megyei falu, Szatmárcseke cigánysorának életébe nyújt betekintést. Szatmárcseke 1600 fős település a magyar–ukrán–román határnál, hazánk egyik legszegényebb régiójában. A rendkívüli mértékű munkanélküliség miatt az emberek közmunkaprogramból, segélyekből élnek. A roma kisebbség létszáma évről évre nő, az iskoláskorúak közötti aránya jelenleg ötven százalék.

Az utca lakói egy amerikai lelkipásztor vezetésével 2005-ben bemerítkeztek és felvették a baptista vallást. A fiatal rendezőnőt az izgatta: hozott-e változást a hit az életükbe? Segített-e a boldogulásukban? Mennyire kitartó, mély az istenhitük? Lehet-e a vallás közösség-összetartó erő? A film – többek között – ezekre a kérdésekre kereste a választ.

Az évek során Szabó Szonja érdeklődése nem hagyott alább, így hét éven át visszajárt az egyik családhoz. A rendezőnő elmondta: a film arról szól, hogy a hit jobbá tette a falu bemerítkezett lakóit, akik a negatív életmodellek (dohányzás, alkohol, erőszak) helyett a jó életre (munka, szeretet) törekvést választották.

A film középpontjában egy házaspár, Natasa és Tibor áll, akik a gyülekezet vezetőivé váltak. A korábban írástudatlan férfi a Bibliából tanult meg olvasni, s egyre többet tanulva lett igehirdető. Nála is erősebb egyéniségnek látszik szép arcú felesége, aki az istentiszteleteken a túl temperamentumos részvételeket kifogásolta.

A cigányok teljes testtel-lékekkel, muzikalitásukat megélve alkotják a gyülekezetet. (Aki látott már filmen afroamerikai baptista vallásgyakorlást, el tudja képzelni.) A lényeg, hogy kettészakadt a gyülekezet: a kisebb csoport a pünkösdistákhoz csatlakozott, majd meg is szűnt, míg a nagyobb csoport önállósodott, de közeledik a reformátusokhoz. Ez a kívülálló számára nem túlságosan érdekes, csak annyiban, hogy úgy látszik, a gyenge lábakon álló, fiatal kisközösségeket óhatatlanul utolérik a bajok, a széthúzás, az intrika, a féltékenység. (Nem is beszélve az amerikaiaktól kapott adományok szétosztásának problémáiról…) De a hitük így is szilárd maradt.

Az alkotók tárgyilagosan, az igazság iránti alázattal közelítettek a témához. A sokévi visszajárás során láthatóan megkedvelték riportalanyaikat, de minden túlzásba vitt „politikai korrektség” nélkül, tényszerűen mutatták be a kis vallási közösségek alakulását, felbomlását, újraalakulását.

Számomra a történteken túl még megragadóbb volt, hogy láttam ezekben az egyszerű roma emberekben a vágyat a szépre és jóra, a mély érzéseket, a törekvést Isten felé. A volt alkoholistát, aki többé már nem veri az asszonyt. A volt analfabétát, aki ma már teológiát tanul. Az egyszerű asszonyokat, akik kiemelkedő vezetői képességeket mutatnak. A boldog arcú, áhítatos gyerekeket. Mindez reményt adhat a jövőre nézve is. Az első lépések megtörténtek. Sajnos mindez éppen csak a túléléshez elég. Az élethez, a jó élethez még kevés.