Boszorkányok gombácskája

Gasztronómiai értékét immár a gombásztársadalom is díjazta: az idén az Év Gombájává választották a mezei szegfűgombát – tikgombát, tyúk-, csibe- vagy csirkegombát, esetleg borsikagombát, ahogyan különböző tájegységeinkben emlegetik. Árusítható, így a piacon is beszerezhető, de gyűjteni is érdemes, hiszen ahol felüti a kalapját, ott általában sokadmagával jelenik meg. A füves élőhelyeket kedveli, boszorkánykörökben, folyásokban terem.

Megjelenése nem igazán indítja be a fantáziát. Kalapja mindössze 2–6 centi átmérőjű, kezdetben púposan domború, később kilaposodik, a széle általában aláhajló. Világos sárgásbarnás, vörösesbarnás, tejeskávé színű, sima, széle idősödve kissé bordás lehet. Húsa igen vékony. Felkanyarodó, ritkán álló lemezei a kalappal egyszínűek, rugalmasak. Négy-nyolc centi hosszú, karcsú, pálcaszerűen egyenes tönkje rugalmas, szívós, szintén kalapszínű, bár az alja néha kissé sötétebb.

Ami viszont már első találkozáskor megtetszhet, az a szegfűre, illetve keserű mandulára emlékeztető illata. A mandulaillat általában ciánhidrogén jelenlétét jelzi, ám a szegfűgombában elenyésző mennyiségben található, sosem bírna valaki annyit megenni, hogy ciánmérgezést okozzon magának. Más, kellemes illatú és jóízű vegyületek viszont bővebben vannak e gombában, ezektől annyira értékes.

Gombászoknál általában van zsebkés: a szegfűgomba gyűjtésekor különösen jól jön, bár az olló még hasznosabb, ha nem akarjuk körömmel tépkedni. Ugyanis csak a kalapját érdemes magunkkal vinni, szívós tönkjét hagyjuk a helyén. Rántott gomba kivételével mindenféle ételt készíthetünk belőle. Kitűnően és gyorsan szárad, vízbe áztatott szárítmányának íze felér a friss gombáéval.