'Hatvan évhez közel, mondja már meg, hova a francba menjek'

Két éve, februárban jártunk itt. Mínusz 10 fokot mértek, a jókedv akkor is fagyos volt. Az emberek értetlenül, kóvályogva jöttek a munkásgyűlésről, az ott hallottaktól mint a bokszolók, kikre a ringben nyolcat számoltak. Nem voltak padlón, csak majdnem, még reménykedtek, van visszaút, innen jó nyerni. Minden szép, jó, mindennel meg vagyok elégedve, mondta a gyűlésen Niklas Savander akkori ügyvezető alelnök. Látták már itt, jött, járt, kelt, homloka barázdált, mint kit gondok gyötörnek, s ki a nap 24 órájában töpreng, hogyan tovább? Őszintének tűnt, nem volt behízelgő, s nem is lódított nagyot, mikor ezt mondta. A gyár 4000 dolgozója a magyar gazdaság GDP-jének 3,6 százalékát állította elő. Rég matekoztunk, de a szorzás még úgy-ahogy megy. Érték volt az üzem! Jó, adódtak intő jelek: a 12 órás műszakokból lett előbb 8, de aki a nyolc órát becsülettel átdolgozza, nem jár cigizni, kávézni, ettől is elfárad. Jól mondja, néztek össze a gyűlés résztvevői, tényleg jók vagyunk, legjobbak a világon. Hanem a mondatnak még nem volt vége.

Savander torkot köszörült, hogy van még bejelenteni való, változás itt is lesz, nem fogynak jól a készülékek, olcsósítás okán a gyártás egy részét Vietnamba, Hanoiba viszik. Sértődést előzve még megdicsérte a helyieket, hogy ilyen felkészült, szorgos néppel, mint a miénk, nem találkozott, de az üzlet, az üzlet, változtatni kell, ám senkit nem hagynak cserben. Szólt még üzleti eredményekről, nyereségről is. Hiba volt, ezzel a résztvevőket még jobban megkavarta. Összenéztek a munkások hirtelen, hogy akkor mi van? S az okosak szóltak, a többnél lehet még több haszon, ilyen világot élünk.

S volt még akkor több gyűlés, napokig minden műszak előtt, után egy-egy összejövés, kiokosítás, míg a dolgozókban összeállt a kép, hogy a cég leépít, a komáromi üzem 4400 dolgozója közül 2300-tól megválik. Hanem akkor még az emberek reménykedtek, s Molnár Attila polgármester, jó tempóban, közleményt adott ki: a finn tulajdonos jó gazda, jó ember, mindenki megkapja, mi jár. Sőt még többet is, mert első a humánum, sőt ő ígéretet kapott, a kormány is segít, pánikra nincs ok.

S pánik nem volt. Az emberek számolgattak, lehet, elküldik az üzem felét, de én például pályakezdő vagyok, kevés pénzért biztosan maradhatok, mondta Horváth Adrienn anno, majd kis szünet után hozzátette: kevesebbért vietnami se dolgozik. Épp fordítva lesz, mondta erre Steiner József, neked sem rokkant szülőről, sem három gyerekről nem kell gondoskodnod, miért tartanának meg? Komoly vita nem lett, Steiner első munkahelyesként ugyan, de három évvel idősebb volt a lánynál. A lány biccentett, jól okoskodsz, de ne neked legyen igazad.

És szaladgáltunk akkor is induló, érkező munkásbuszok között: a Nokia száz kilométeres körzetből, ötven településről, határon innen s túlról is hordta a dolgozókat, akik a kérdéseinkre többnyire sajnálkozva intettek, nem válaszolnának. Nem tiltották meg nekik, de ki az az ostoba, aki a tervezett leépítés előtt szól? Ha „jót, okosat” mond, a kolléga orrol meg, ha nem, akkor magának árt. S gyújtottak rá buszra szállás előtt az utolsó cigarettára, csöndben, merengve, s ültek a helyükre, fejüket az üveghez nyomva, néha álomba is szenderülve, hogy az élet szép, igazságos, az nem lehet, hogy ők ne maradjanak itt.

Mondták, hogy munkásbusz annyira csendes, mint akkor, talán sosem volt. Most még halkabb, bár ismerős a sofőr, s kérdi is mindig, mit tudtok, mi lesz? Ő is a helyéért, a munkájáért aggódik: ha bezár a gyár, oda a fuvar, s lehet, rá sem lesz szükség. De hiába a kérdés, senki nem tud semmit. Illetve, amit tudnak, az sem jó, legfeljebb biztos: november 30-án vége a gyárnak, 1800 munkásnak jönnie ide többet nem kell.

Okítják sok helyütt, a biztos rossz is jobb, mint a bizonytalan jövő. De buszról leszállva, nevet, település címét szigorúan elhallgatva, cigarettát szíva mondják, hülye volt, aki ezt vigaszul kigondolta. Hatvan évhez közel, mondja már meg, hova a francba menjek, hová kellek, kérdi egy Szlovákiából jött magyar asszony. A férjem öt éve munkanélküli, otthon ül, ha búcsúzunk, sóhajtozik, ha hazaérek, sóhajtozik, most majd együtt sóhajtozhatunk. Számlákkal trükközhetünk, hogy ez néhány napot ráér, ezt meg befizetjük. Vagy a másik: augusztus végére tűztük ki az esküvőt. Igazán szerény lett volna, csak a szűk család s két tanú, összesen tízen. A párom tavaly áprilisban veszítette el a munkahelyét: informatikus, úgymond keresett szakma. Jelentkezik is, harminc helyre küldte el az életrajzát, sehová nem hívták. Engem, ha igaz, novemberig fizetnek. Erre házasodjunk? És érkeznek a buszok, ma szerda van, de a sofőrnek szólnak, a héten már nem kell többé jönnie. Nem ma kezdte, nem is kérdi, miért. Tudja, áll az üzem, nincs termelés, ő otthon buszt pucolhat.

S mennénk a polgármesterhez. Mondjon valami vigasztalót, adjon ki közleményt, ahogyan szokta, így a választásokhoz közelítve, erre van igény, de bár folyamatosan tárgyal, érdeklődő s ígéret akad is, de az eredmény vékonyka, most ő is szabadságon van. Nokia ügyében egyébként se nyilatkozna, nagy a tét, minden mondatnak különös jelentősége lehet. S megyünk a munkaügyi kirendeltséghez. Barátságosak minden érkezőhöz, érdeklődőhöz, hozzánk is. Hallottak ugyan eztazt, de nem mondhatnak semmit. Talán Czomba államtitkár úr, ha időszerűnek találná. Pedig lenne itt szólni miről: a múltkori nokiás leépítés idején a helyi álláskeresők száma 7,6 százalékról 5,6 százalékra csökkent. Hogy történt? Ők se értik, vagy ha értik, tudják, nem mondhatják.

Hát válaszokért a gyárhoz robogunk, s nem is hiába, a sok szomorú tekintet mellett végre egy mosolygós férfit találunk. Azt mondja, az asszony okította, több lábon kell állnia. Na, most ő belevágott, bevásárolt. Ő, ha ideges, rosszkedvű, édességet eszik. Vett is sok kürtős kalácsot. Úgy tervezi, ezt némi haszonnal a gyár előtt eladja, de alig kezdi mondani, hogy „kürtős kalács, vegye, vigye, egye”, leszakad az ég, ömlik, mintha dézsából öntenék. Csak egy trikó van rajta, azt lekapja, a kalácsra teríti, ne már, hogy rögtön tönkremenjen.

Mi a kapuhoz húzódunk, de máris frissen borotvált őr jön, utasításba kapták, itt senkinek, főleg médiamunkásnak semmi keresnivalója nincs, nyilatkozni senki sem fog, menjünk innen. Azért nem rossz ember ő, mutatja, úgy ötvenlépésnyire a biciklitárolóhoz beállhatunk.

Ott várjuk be László Zoltánt, az üzem Vasas Szakszervezetének a vezetőjét. Ő tárgyalásról jön s tárgyalásra megy, két éve sem volt jó helyzetben, de most még bonyolultabb a helyzete. Lefogyott, fáradt, de erőt, optimizmust mutatna. Nem tudok semmi biztosat, augusztus 11-én lesz talán végső döntés. Mi készek vagyunk a harcra, mondja mindenkinek, de hozzáteszi, most kell nyugodtnak, bölcsnek maradni. Hát állunk a biciklitárolóban, olyas, akár a fogadóóra: jönnek az emberek sorra, de nem azt kérdik, hogy Zolikám, azután mihez kezdünk, mi lesz velünk, sokkal inkább azt, mi lesz az elkezdett munkákkal?

És László Zoltán elérzékenyül, vagy csak fáradtan szemet dörzsöl, ezt sem tudni, itt semmi sem biztos. De megmaradunk, kérdik reménykedve, s ő fejet csóvál, nem, arra nincs remény. Mi lesz, mi lehet az emberekkel? Valami majd csak történik, remélik. S halljuk is, a rádió hírolvasója szerint 70 000 embernek munkát kínál az állattenyésztés. Marha vagy telefon? Munka mindkettő, jó, a méretük, a színűk kicsit más.