Cickányvendég

Egy almásládán bóbiskoltunk, mikor furcsa neszekre riadtunk. Még az este kerítettünk egy nagy öl szénát, hogy majd ráheveredünk, de csak az elemózsiás szatyrunk pihent rajta. Onnan jöttek a zajok. Zörgött a csontszáraz széna meg a kenyeret rejtő zacskó.

Mi lehet ez? De nem láttunk semmit, senkit, különben is sűrű hajnali pára gomolygott a folyó fölött, s mi lassan már rémeket kezdtünk látni. Aztán egyszer csak megszűnt a mocorgás, hirtelen szellő támadt, elsodorta orrunk elől a ködöt…

S akkor megpillantottuk a félöklömnyi, hosszú orrú jószágot. Ott ült a lábunk előtt, s ránk, e furcsa teremtményekre nézett. Pislantott néhányat, majd felcsípett egy kenyérmorzsát, majszolni kezdte.

− Te! Ez cickány, vízi cickány! − súgta Béla, aki ismeri az erdők, mezők minden rendű, rangú lakóját.

Én bizony sosem láttam még ilyen furcsa jószágot, de ezt gondolhatta a cickány is, mert a két ember közül csak engem figyelt. Béla rágyújthatott, krákoghatott, mocoroghatott, rá se hederített. Bezzeg, ha én megmozdultam! Mint a gyík, surrant a vízparti bokrok közé, de kíváncsisága, éhsége legyőzte a félelmét. Néhány pillanat múltán már újból ott kuporgott előttünk, s ette jóízűen a halaknak szánt csalit. Néztük, nézegettük egymást, mikor csattant a horog, ám hiába kaptunk a bot után, már messze járt a hal.

Elöntött a méreg. Egész éjszaka egyetlen kapás, azt is elszórakozzuk egy egérképű jószág miatt. Na, megállj! Vékony fűzfavesszővel nagyolt suhintottam rá. Rá? Hol volt ő már, mire a vessző a földre csapódott. Mintha madár lett volna, felemelkedett, s fejest ugrott – a vízbe. Ott evickélt szegény a Túrban, de meredek volt a part, az istennek sem tudott szárazra vergődni. Végül Béla nyújtott be neki egy suhángot. A cickány belekapaszkodott, s megmenekült. Ott szárítkozott mellettünk, s egyre csak engem nézett. Megsajnáltam. Ócska pulóvert ejtettem mellé. Megvetően pillantott fel. Bezzeg a Béla kalapja! Azonnal belefészkelte magát, csak két gombszeme világított ki a karima fölött. És ki sem mászott addig, míg a felkelő nap be nem aranyozta a tájat. Akkor kikecmergett, és ott folytatta, ahol pirkadatkor abbahagyta: szedegetni kezdte az elhullajtott csalit, tengeriszemeket.

Már cihelődtünk, de a cickányunk még mindig szorgosan takarított. Mérgelődtünk is, hogy ránk se hederít, pedig végtére igaza volt: ki tudja, mikor várja hasonló terített asztal... Mert az idén már nemigen!

Ősz végén jártunk, mikor papírra vetettem e sorokat, s véletlenül hallottam a hírt: árad a Túr, Garbolcnál már elöntötte az árteret.

Vajon hová menekült a mi kis cickányunk? Vajon látjuk-e még egymást valamelyik szép, csendes hajnalon, ott, a ricsei erdő alatt, a nagy kanyarok mentén?