Vesztesek pokoljárása

Kevés szó esett az országban a málenkij robotról a rendszerváltás előtt. Hivatalosan pedig semmi, mert hivatalosan a szovjet ármádiáról csak mint dicsőséges felszabadító hadseregről lehetett beszélni. De még az érintett családokon belül se nagyon emlegették azokat az időket. A hazatértek ugyanis féltek. Az itthoni hatóságok úgy kezelték őket, mintha valami főbenjáró bűnt követtek volna el, akik megérdemelt büntetésüket töltötték a Szovjetunióban.

Pedig hát csupán egy bűnük volt: az, hogy magyarnak, illetve németnek születtek. A háborúban győztes Szovjetunió ugyanis a kollektív bűnösség kreált elve alapján bűnös nemzetnek nyilvánította a magyar és német nemzetet, amelynek bűnhődnie kell. Sztálinnak és a szovjet vezetésnek a magyar nemzet megbüntetésére vonatkozó szándéka már 1943-ban nyilvánvalóvá vált, amikor Molotov külügyi népbiztos azt írta a moszkvai brit nagykövethez: a szovjet kormány úgy véli, azért a fegyveres segítségért, melyet Magyarország Németországnak nyújtott, a felelősséget nemcsak a magyar kormánynak kell viselnie, hanem kisebb vagy nagyobb mértékben a magyar népnek is.

Amint lehetőség nyílt rá, így is tettek. A Vörös Hadsereg csapatai 1944 őszén törtek be a Kárpát-medencébe, s nyomban hozzáláttak az ott élő férfilakosság összeírásához. A legtöbbet szenvedő Kárpátalján 1944. november 12-én ülésezett a térséget megszálló 4. Ukrán Front Katonai Tanácsa, amely a szigorúan titkos 0036. sz. parancsa alapján elrendelte a 18–50 éves korú német és magyar nemzetiségű hadköteles személyek összeírását. A parancs értelmében az érintetteknek önként kellett jelentkezniük a megadott helyszíneken, általában a helyi községházán, ahol aztán megkezdődött az emberek szétválogatása.

Akik ruszinnak, ukránnak vagy szlováknak vallották magukat, és legalább a miatyánkot el tudták mondani ruszinul vagy szlovákul, azok igazolást kaptak, és hazamehettek. Akik nem, hamarosan megkezdődött a pokoljárásuk. A Kárpátalján összegyűjtött férfilakosság első gyalogos menetoszlopait november 18-án indították útnak a szolyvai gyűjtő- és elosztótábor felé. A beregszászi II. Rákóczi Ferenc Főiskola tanárainak legutóbbi kutatásai szerint számuk meghaladta a 25 ezret. Ide kerültek azok a Csonka-Beregből, Tarpa, Lónya, Csaroda, Gergelyiugornya környékéről származó elhurcoltak is, akik szintén áldozatául estek a szovjet megtorló rezsimnek.

Az egykori tábort és az ott elpusztultak temetőjét még az ötvenes években eldózerolták az ukránok, ma benzinkút meg házak találhatók a helyükön. Becsületükre legyen mondva, a gorbacsovi nyitás után hozzájárultak, hogy a magyarok emlékparkot alakíthassanak ki a közelében. Több ezer név szerepel azokon az emlékfalakon. A Munkács közeli gyűjtő- és elosztótáborban az éhezés, a járvány és a hideg következtében ugyanis a deportáltak között aratott a halál. A szolyvai megpróbáltatások túlélőit kiéheztetve, átfagyva, emberi méltóságukban megalázva továbbhajtották az Uzsokihágón keresztül Sztarij Szamborba, ahol bevagonírozás után megkezdődött a kiszállításuk a Szovjetunió különböző lágereibe, ahonnan nagy részük soha nem tért vissza. Az évekig tartó raboskodás ideje alatt az elhurcoltak családtagjai azt sem tudták, hogy hozzátartozójuk hol lehet, egyáltalán életben van-e, csak a legritkább esetben sikerült valamilyen hírt kapniuk.

Ugyanide került három szatmári falu, Uszka, Milota, Tiszabecs férfilakossága is. Mindmáig rejtély, őket miért hurcolták el, hiszen Szatmárt békén hagyták a szovjetek. Csonka-Bereget – a történelmi Bereg vármegye Trianon után is nálunk maradt részét – „csak” azért zaklatták, hogy a Tiszához igazítsák az új határt, mert akkor már eldöntött kérdés volt, hogy a Szovjetunió elragadja az előző húsz évben Csehszlovákiához tartozó Kárpátalját. Az így megszerzett területeken pedig semmi szükség nem volt az életerős, akár ellenállást is szervezhető férfiakra, ráadásul a munkáskezekből amúgy is nagy hiány volt a férfi nélkül maradt szovjet vidékeken. A három szatmári falu is ennek eshetett áldozatául, bár az okokat mind a mai napig keresik a hozzátartozók. A legvalószínűbb magyarázat az lehet, hogy a szovjetek hídfőállást akartak kialakítan  a Tisza magyarországi oldalán, és a tiszabecsi, milotai, uszkai férfiak útban voltak.

A Hajdúság jóval nyugatabbra esik Beregnél, de furcsa módon ott mégis hamarabb kezdődtek a deportálások. A legtöbbet szenvedő Hajdúnánáson például már november 3-án. A legtöbb családra egyszerűen rátörték az ajtót, és az ott talált férfiakat, több mint hétszázat, a település szülőotthonába hajtották, ahonnan később Debrecenbe terelték őket. Nagy részüket pár hét után marhavagonokba zárták, és Románián át a moldovai Benderibe vitték. A vagonokban elképesztő állapotok uralkodtak. Egy-egy vagonba ötven embert zsúfoltak össze, és a majd’ kéthetes út során étel gyanánt legfeljebb egy-két sáros káposztafejet hajítottak közéjük – de ennél is borzasztóbb volt a vízhiány. Sokan már útközben éhen vagy szomjan haltak, a holttesteket egyszerűen kihúzták a vagonokból, a szerelvény pedig ment tovább. A nánásiak közül évek múlva mindössze huszonheten tértek haza.

A hasonló tragédiáknak se szeri, se száma. Az itthon talált sváb férfiakra, sok helyen pedig a nőkre is ugyanez várt. De sokszor annyi is elég volt a deportáláshoz, hogy valakinek „r” betű legyen a neve végén – Bognár, Kádár, Kazár, Pintér, Bogár, Molnár –, merthogy Hitler neve is „r”-rel végződik.

A Budapest környéki, majd a dunántúli deportálások esetében az elsődleges szempont már a hadifogolylétszám kiegészítése volt. Budapest elhúzódó ostroma miatt ugyanis Malinovszkij marsall – félve a megtorlástól – jelentéseiben megnövelte a fővárost védők számát: a 80 ezres valós védősereg helyett sok százezer főről tett jelentést. Az ostrom végeztével pedig a hiányzó hadifogolylétszámot pótolni kellett, és ő ezt meg is tette – a civil lakosok összegyűjtése révén.

A málenkij robotra elhurcoltak többségét bányákban, fakitermeléseken, építkezéseken, gyárakban, kisebb részüket kolhozokban és szovhozokban dolgoztatták, embertelen körülmények között. Az éhezés, a nélkülözések, az antihigiénés környezet és a megerőltető kényszermunka következtében a deportáltak többsége még a nyarat sem élte meg. Nagy részük a lágerek környékén, jeltelen tömegsírokban lett elföldelve, földi útjuk végéről még ma sincs semmiféle információnk...