Balogh Géza: Harmatgomba

De valaki kitartóan keres, lehúzódom hát az egyik parkolóba, és felveszem. Nem fontos, de illik végighallgatnom – amikor észreveszem, hogy az út menti legelőn egy férfi hajladozik. Illetve nem is legelő az, hanem egy hatalmas, tán száz hektárnál is nagyobb építési terület, amit egy ijesztően nagy lakótelep övez. A telefonáló csak mondja, mondja, de én már arra a férfira figyelek, aki kétségkívül valamit gyűjt. Mit kereshet ezen a nagy, üres legelőn?

Gombát. Hát persze, hogy gombát, mégpedig jó fűszeres szegfűgombát, ami aprócska ugyan, de ha sok van belőle, csak jó derék kell hozzá meg türelem, s előbb-utóbb megtelik a szatyor.

– De szép egészséges ez a szegfűgomba – állok meg előtte, ő meg bólint mosolyogva.

– Szép. De ez nem szegfűgomba.

– Hát akkor mi? – nézek nagyot.

– Harmatgomba. Hasonlít a szegfűhöz, de ez kisebb meg sápadtabb is kicsit. De ugyanolyan jó, mint amaz. Mi otthon mindig ezt szedtük apámmal. A szekeresi határ tele volt vele.

– Melyik? – kérdem, merthogy mifelénk, Szatmárban két Szekeres is van, Kis- meg Nagyszekeres. És nem mindegy, mert hiába rokon falu, igen féltékenyek a magukéra. Az én barna bőrű, villogó fogú földim is kihúzza magát, s értetlenül veti oda:

– Hogyhogy melyik? Hát nagyszekeresi. Ott volt az én nagyapám juhász. De milyen juhász! Maga még nem hallott a Kóczé famíliáról? Híres zenészcsalád volt a mienk, valami távoli rokonunk még a párizsi operában is játszott! De nagyapám már juhász lett, Badé néven ismerte a vidék.

– Szóval maga szatmári – nézem meg rendesebben a mokány, huncut szemű emberemet.

– De akkor mit keres Nyíregyházán?

– Ó, uram, a szerelem! Az csábított ide – feleli vidáman. – Pontosabban a barátom. Fent dolgoztam Pesten, és meghalt otthon, Szekeresen anyám, én meg nagyon nekibúsultam. Ivásnak adtam a fejem, törtem, zúztam, még a rendőrséget is megjártam, mikor aztán a nyíregyházi barátom megfogta a mellemen az inget. Idefigyelj, te bolond! El akarod magad pusztítani? El én, pajtás, feleltem, nem ér az én életem már semmit. Dehogynem ér, mondta a cimborám. Van minálunk a soron egy cigányasszony, négy éve özvegy, ahhoz azóta más férfi nem nyúlt. Összehozlak vele. Ha megtetszik, össze is állhattok. Juj, ha meglátná! Maga is azt mondaná, jó lóra tettem. Egy kicsit öregebb, mint én, de jó faros, csecses asszony, pont kedvemre való. Csak egy baj van vele, a gombát nem eszi. Megfőzi, megsüti, de egy kanállal se enne belőle. Hát városi asszony, azt hiszi, csak az jó, ami a boltban terem. Pedig már négy éve nevelem. Istenem – bizonytalanodik el ekkor a hangja –, már négy éve. És azóta nem jártam otthon. Pedig hogy szerettem én a nagyszekeresi határt! Maga szokott arra járni? – kérdi ekkor váratlanul.

– Szoktam. Ritkán, de szoktam.

Elgondolkodik, majd keletnek fordul, amerre a két Szekeres van, és csendesen megszólal.

– Mondja meg nekik, üdvözli őket a kis Badé. Tudni fogják, ki vagyok. Ezt a gombát meg vigye el. Nem olyan jó, mint a szekeresi, de meg lehet enni.