Finta József: 'Felnőtteket már nem is engednék házakat tervezni'

Erdélyi gyökerek. Egy grafikája előtt állunk a Vigadó Galériában. A közelmúltban tárlaton mutatták be a hamarosan 80 éves építész szabadkézi rajzait, több évtized termését. A képen finom rajzolatú fűzfagyökerek, szívósan kapaszkodók. Nem egy turista művei ezek. Finta József felmenői közt erdélyi lelkipásztorok sorát találjuk. Nagyanyja a Kós Károly művében szereplő híres Varjú nemzetségből származik. A rajzain magyarbikali fejfák, négyfiatornyos kalotaszegi templom, parasztházak, egy letűnt világ emlékei.

– Egész életemben rajzoltam. A nagyapám Váralmáson volt református esperes, s gyerekfejjel a nyarakat a lelkipásztor rokonoknál töltöttem. Hazajártam mindig Erdélybe, és ezt teszem a mai napig. Ezekből a XVII–XIX. századi fejfákból, amiket papírra vetettem, már egy sincs meg. Jártam úgy, hogy lerajzoltam egy 1700-as évekből származó parasztházat, és a következő évben a nyomát sem találtam. Ez egy pusztuló, meggyűrt világ...

– Ugyanígy megy tönkre a magyarországi falvak egykori arculata is.

– Ezt a folyamatot magunk is végigéltük. Volt néhány évig egy 1700-as években épült sváb parasztházunk Vérteskozmán, amely egy halott falu, de gyönyörű. Az építészek előírták a tulajdonosoknak, hogy semmit nem változtathatnak a régi házakon. Mire a parasztok fellázadtak, mondván, ők nagyobb ablakokat szeretnének, több fénnyel. Nehéz igazságot tenni, de a legfontosabb, hogy megmaradjon e településeken a lakosság. Ami megmaradt a régmúltból, azt pedig védeni kell, nehogy összeomoljon.

– Művészi álmokat dédelgetett ifjúkorában, máig ír verseket. Mégsem tagadhatná, hogy építész szemével látja a világot.

– Élvezettel rajzolom például a kupolák, lépcsők szövetét vagy a párizsi kéményeket, manzárdtetőket. Van egy kedvenc szállodánk, ahová rendszeresen visszajárunk a feleségemmel. A szobánk franciaerkélyén át szépen kimászom a bitumenes fedésű tetőre, sőt egy széket is kihurcolok. Onnan ugyanis remekül látni Párizst. Lenyűgöz, ahogy az egész város belekapaszkodik az égbe.

– Melyik a kedvenc korszaka?

– Talán furcsán hangzik egy mai építész szájából, de vallom, hogy az építészetet a gótikánál kellett volna abbahagyni. Belebolondultam a gótikába, nem tudok beleunni, hogy megörökítsem az értékeit. Mallorcáról például úgy hírlik, hogy a részeges német házmesterek járnak oda nyaralni, holott a szigeten gyönyörű katedrálisban gyönyörködhetünk. A firenzei dóm szentélye is fantasztikus erejű hely. Rómában pedig nem mindennapi élmény, hogy a vacak, de remek fekvésű szállodánk szobájából rajzolhatom a Pantheont. Ráadásul már akad római étterem, ahol ismerősként köszöntenek. Velencébe húsvétkor járunk, amikor belefáradunk a télbe. Olyankor bejuthatunk este a fény miséjére. A San Marco-székesegyház aranykupolái úgy ragyognak, hogy szinte szétrobbannak a fénytől. Máskor, miután átverekedjük magunkat a turisták tömegén, megkeressük azokat a helyeket, ahol az olasz gyerekek rugdossák a labdát a templomok falához.

– Ezek szerint mindenhol rögvest otthonosan érzi magát?

– A hollandok világa kicsit furcsa számomra. Amikor ott jártunk, az egyik gótikus templomukban cicifix-kiállítást rendeztek, a másik környékén pedig rossz lányok vertek tanyát. Így ott sajnos nem állt módomban rajzolni.

– A kiállítás nyomvonalán haladva lépjünk be az építészet termébe! Akik ismerik az életművét, tudják, hogy szállodák sorát tervezte, például a Duna InterContinentalt, a Hotel Novotelt, a Volga Szállót. És az egyik legismertebb plázát, a Westend City Centert. Melyik volt a kedvenc épülete?

– Nem a rendőrséghez való érzelmi kötődésem miatt, de a Rendőrpalota tervezése jó emléket hagyott. Az épület külső képébe ugyanis alig szóltak bele. Előfordult ugyan, hogy egyetlen éjszaka alatt több százmillió forinttal kellett megrövidíteni a költségvetést, mondván, különben nem épül meg az egész. Az ember ilyenkor muszájból lecsípi a kért összeget.

– Közismert, hogy az építész többnyire „gúzsba kötve táncol”. Megesett, hogy szabad kezet kapott?

– A Bankcenternél a kilencvenes években nem kellett visszafognom magam. Kanadából érkezett egy legendás beruházó, egy több nyelven beszélő úr. Elmentünk Olaszországba, egy kőfaragó üzembe gránitot választani, s biztatott, ne érjem be a legolcsóbbal. Ő volt az a partner, aki az üzleti érdeken kívül mindig figyelt a minőségre is. Talán más okból érdekelt volt benne, hogy ne legyen olyan olcsó a kő.

– Ahogy egy színész dédelget szerepálmokat, úgy egy építésznek is lehetnek ábrándjai, merész ötletei...

– A játékszenvedély űz, amikor dolgozom. Azt szoktam mondani, addig jó, amíg egy gyermek alkotási vágya lobog az emberben. Kis túlzással, felnőtteket már nem is engednék házakat tervezni. Az egyik elképzelésem szerint a kormányzati negyed és a kibővítendő állatkert egy vonalba, gerincre került volna. Még viccelődtünk is, hogy így organikusan lehetne kormányt váltani. Csak elég lenne időnként felhúzni a nagyragadozók ketrecének falát, és az oroszlánok tennék a dolgukat.

– Milyennek álmodta meg a jövő fővárosát?

– Meggyőződésem, hogy Budapesten olyan unikális dolgokkal kellene előrukkolni, amelyeknek nincs párjuk a világban. Ilyen lehetne például az általunk tervezett, egyedülálló épülethíd, a Bolyai híd, melyet egyetemi klubok, éttermek népesítenének be. Ebben nagyon hinnék. A Dunán pedig izgalmas vízi életet lehetne kialakítani. Vannak tervek, melyek megvalósulásában még reménykedünk. S olyanok is, melyek végleg papíron maradnak. Az ember megtanulja, hogy aztán már ne fájjon...

– Van esetleg olyan, amit fájó szívvel lát a városképen?

– Bárhová megyünk is a világban, mindig nagyon jó hazajönni. Budapest fekvése egyedülálló, és az építészete sem rontott ezen, sőt rálicitált. Minden adottsága megvan ahhoz, hogy Közép-Európa kulturális, kereskedelmi, informatikai, turisztikai centruma legyen. Tudatosan kellene fejlesztenünk, hogy e központszerepre alkalmassá tegyük. Meg kell találni azokat a pontokat, ahová érdemes belenyúlni fejlesztési szándékkal, ahol ha ott értéket teremtünk, annak van kisugárzása.

– Olyan ez, mintha követ dobnának egy állóvízbe...

– A Belváros utcarendszere részben középkori, részben eklektikus, ez tudatos rehabilitációra szorul. A sötét, szűk udvarú házaiban lakni szinte reménytelen, ezért is ürült ki a Belváros. Értő kezekkel kell hozzányúlni, hogy a védettsége, műemléki jellege megmaradjon. Az udvarokat zöldíteni kéne, az épületeket lakhatóvá tenni, hogy visszacsalogassuk az agglomerációba menekült fiatalokat. Nonszensz, hogy kiürültek a Belváros mellékutcái, ahogy az is, hogy a Csók Galéria helyén cipőbolt nyílik.

– Merész elképzeléseket álmodott építészként a Dunára is...

– Izgalmas kérdés, hogy a rakpartokat, a folyót és a várost hogyan szőhetnénk össze egy szövetté. Olyan hellyé, ahol mindenki megtalálja, amit keres: a turisták és a „bennszülöttek”, a pestiek is. Tehetnénk azért is, hogy a Duna-korzó élete elevenebb legyen. Óriási lehetőséget rejtenek a város testébe behasított teherpályaudvarok is. A tetejükre lehetne építeni például új városnegyedeket, zöld felületeket, akár a Nyugatinál, akár a Délinél. Üdvös volna még egyszer átgondolni, hogy mi legyen a Budai Várnegyeddel. Európa egyik legszebb kulturális központját lehetne ott megvalósítani véleményem szerint. A múzeumi negyed terve pedig nem győz meg. A szakmai érvek azonban sokszor pusztába kiáltott szónak számítanak. Bele kell nyugodnunk, hogy ez egy átmeneti, változó kor, amely instabil építészettel jár.

– Mit tehetne széllel szemben a szakmájuk?

– Szeretném, ha az építészek nagyobb beleszólást kapnának a városfejlesztési kérdésekbe. Nem föltétlenül jó az, ha nem építész ötletelők döntik el, hogy hogyan alakuljon egy város. Olyan társadalmi tanácsokat kellene létrehozni sok szakemberrel, amelyekben a tudás, a szakavatottság és az erkölcsi tartás összeadódik. Ha a tagok kellő fantáziával is bírnak, ők tudnák igazán megmondani, milyen legyen Budapest, milyen legyen Hódmezővásárhely vagy éppen Debrecen. Ez sajnos még várat magára.