Madárvendégség

Az etetésnek a hosszan tartó havas hidegek idején különösen nagy a jelentősége, mert ekkor a madarak valóban rászorulnak az emberre. Ha már elkezdtük az etetést, folytassuk mindaddig, míg huzamosabb időre meg nem enyhül a hőmérséklet. A készre szoktatott pelyhes kis életek ugyanis nagyon nehéz helyzetbe kerülhetnek, ha a kritikus napokon üresen találják az etetőt. Vendéglátó szorgoskodásunknak hamar híre mehet a szárnyasok között, ami különböző madarakat, olykor ritkaságokat is az etetőnkhöz csalogathat.

A sárga mellényes széncinegék mindennaposnak számítanak, mint ahogy a gesztenyebarna mezei verebek vagy a piros sapkás tengelicek is. De gyakran odaóvatoskodik a nagy, figyelő fekete szemű, narancs-piros mellénykéjű vörösbegy is (meglehet, nem helyi illetőségű, hanem mint északról érkezett vendég). De szintén föltűnhet az etető körül a csuszka, e kis szárnyas akrobata, mely a fák törzsén és ágain olyan könnyedén mozog fejjel lefelé is, mint fölfelé. Megjelenhet itt a gyümölcsök nagy kedvelője, a tarka meggyvágó, amelyik elegáns fahéjszínű sapkát és gesztenyebarna kabátot visel.

A feketerigót nem kell bemutatnunk, a városokban rendszeres látogatója az etetőknek (a napraforgómag mellett darabolt almával és főtt tojással lehet a kedvében járni). Különösen havas hidegek idején csodálhatjuk meg a szürkébe és narancssárgába öltözött, verébnyi fenyőpintyet, mint a messzi északról hozzánk érkezett „turistát”.