Sírkő lett a törzsasztalból

Hat évvel a nyitás után, 1900-ban járunk, amikor is a Harsányi testvérek vették át a New York kávéház vezetését. Adolf, a kávéstestület elnökmestere a saját lakásából idehozatta a 16 kötetes Pallas Lexikont, és egy raktárhelyiségben helyezte el – a munkájában elakadt írónak csak füttyentenie kellett, és az újságosfiú hozta is a kívánt kötetet. Sok egyéb nélkülözhetetlen kézikönyv – a helyiségnévtártól a vasúti menetrendig – állt rendelkezésre, miként a legfontosabb hazai és külföldi újságok is.

A pincében hordószámra tárolták a kiváló antracéntintát, kérésre ingyen „kutyanyelvet” (hosszúkás jegyzetpapírt) és itatóst szolgáltak fel. Bevezették az írótálat, más néven kis irodalmit: kizárólag írók számára, fillérekért vagy hitelre, kevés sonkát, szalámit és sajtot kínáltak, gusztusosan tálalva. Mindemellett az épület vonzó pompája: csupa márvány, bronz, bársony és selyem, csavart oszlopok, újszerű erkélymegoldások, hatásos karzatlépcső, nívós mennyezeti freskók és muránói csillárok néhány év alatt az irodalmi kávéházi rangra emelték a New Yorkot.

Ahol egyébként már a nyitás évében (1894-ben) törzsasztala lett a Pesti Napló szerkesztőségének. A kasszával szemben terpeszkedett el a nagy újságíróasztal. Bródy Sándor, Nagy Endre, Nádas Sándor, Kemény Simon és Berkes Imre már igen ifjan helyet foglalhattak körülötte – kalauzol végig képzeletben Csapó Katalin, a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátó-ipari Múzeum munkatársa. A szomszéd asztaloknál pedig a többi, még névtelen fővárosi és vidéki ifjú sorakozott, állás reményében. Merthogy köztudottan a szerződések nagy része itt köttetett, sőt itt fizették ki az előlegeket is.

A karzaton települtek le a későbbi nyugatosok, Osvát Ernő, Heltai Jenő, Herczeg Ferenc, Ignotus és Ady Endre szellemi vezetésével – sőt az indulástól (1908-tól) pár évig itt is szerkesztették a legendás irodalmi folyóiratot. Osvát biztos kézzel választotta ki a tehetségeket; Molnár Ferenc, Krúdy Gyula és Karinthy Frigyes itt szülte meg első zsengéit. Móricz Zsigmond szintén félve tette le a márványasztalra a hírnevet meghozó novelláját, a Hét krajcárt.

Amíg a tehetséges írók a Nyugat köré gyülekeztek, a képzőművészek megalakították a MIÉNK csoportot, vagyis a Magyar Impresszionisták és Naturalisták Körét, Szinyei Merse Pál vezetésével. A sokszor nyomorgó fiatal képzőművészek, Herman Lipót, Pólya Tibor, Szigethy István, Major Henrik számára az általuk Nyehónak becézett New York valóságos napközi otthon és műterem volt.

Az Erzsébet körúti fronton lévő, ellipszis alakú, óriási „veseasztal” körül tanyáztak a félelmetes hírű kritikusok és esztéták Szomaházy István vezetésével. Minden művészeti és irodalmi eseményt megtárgyaltak, „a feketekávéval együtt egy-két eleven írót is elfogyasztunk” felkiáltással. A vidékről felkerült színész, Vágó Béla adta ki a jelszót: „Az élőkről vagy rosszat, vagy semmit!” – ezzel megváltotta az örökös tagságát a veseasztal társaságába. Állítólag a lapokban megjelent bírálatok jóval enyhébbek voltak az asztal körül elhangzottaknál.

A tízes évek elején a film- és a moziszakma kialakulásának is bölcsője lett a kávéház, ugyanis ide járt az ifjú hírlapíró, Korda Sándor és Kertész Mihály, a Magyar Színház apró szerepeket játszó fiatal színésze. A Kolozsvárról Pestre került Janovics Jenő, akit a magyar filmgyártás megteremtőjeként tisztelhetünk, szintén gyakran vendégeskedett a New Yorkban. A fáma szerint egy alkalommal Szomaházyt kérte meg, hogy ajánljon neki egy tehetséges fiatalembert, akiből majd filmrendezőt faraghat. Szomaházy rámutatott egy sápadt, húszéves, hórihorgas legényre: „Valami Korda... Próbálja meg, hátha tud valamit, bár a párizsi Pathéba be se engedték, a portás rúgta ki.”

A színházi premierek és a jubileumok bankettjeit ugyancsak itt tartották. A híres „Kövessy-légvárat” Kövessy Albert színigazgató ötlete alapján emberbaráti céllal alapították a nyugdíjas színészek karácsonya javára, főként csepűrágó „ködlovagok”.

Az asztal közepére perselyt raktak, amelybe minden vendég bedobott egy koronát, később pengőt – ebből segélyezték az öreg színészeket. A társaság tagjai bolondos játékot űztek: várnagyok és kincstárnokok, íródeákok és igricek ettek-ittak együtt a Hagyományok tekercsének szabályai szerint.

Csetéry Kálmán színész 25 évig ült a kávéházban ugyanannál az asztalnál. Amikor meghalt, ennek az asztalnak a márványlapjából csináltattak neki sírkövet – a kávéház kontójára.

A kávéház hátsó nagy termében késő este, úgy tíz-tizenegy óra tájban kezdtek szállingózni nagy jellemszínészünk, Újházi Ede asztalának törzsvendégei: Ambrus Zoltán, Bródy Sándor, Heltai Jenő, Rákosi Viktor, Szász Zoltán és Beöthy László, a Nemzeti Színház igazgatója. Újdonságszámba ment akkoriban hölgy tagként a „szőke csoda”, a Nemzeti legünnepeltebb drámai művésznője, Márkus Emilia. A társaság, muzsikusokkal kiegészülve, véget nem érő vitában meghánytavetette a világ és a világot jelentő deszka dolgait.

A művészvilág „keménymagja” általában hajnalig együtt maradt. „Háromnegyed kék” – adta ki a jelszót néha az író Molnár Ferenc, monoklis szemével egy pillantást vetve a hajnalodó utcára. A társaság rendszerint még várt egy „negyed kéket”, azután csendesen mind hazamentek…