Az én képernyőm: Komoran és elszántan

A tévécsatornák tették a dolgukat, már délután ontották a képeket. Persze ugyanazokat, százszor is, hiszen alig volt még információ. Eleinte amatőr felvételeket láttunk, amint feketébe öltözött terroristák rohangálnak. Majd azt, amikor a földön fekvő, sebesült rendőrt egy lövéssel kivégzi az egyik terrorista. Aztán visszariadva e látványtól, kitakarták a testet. De akkorra már az egész világ tudta, miért torpan meg egy pillanatra a menekülő alak, és hová lő lefelé tartott fegyverével. Hamarosan megindult a híráradat, jöttek a részletek, az áldozatok képei, a gyilkos testvérpár fotói.

Azt tettem, amit ilyenkor mindig: a nagy hírtelevíziókra kapcsoltam, a CNN-re, a BBC-re, az Euronews magyar nyelvű adására, mivel ők azonnal a helyszínen teremtek. A magyar hírtévék és a többiek híradói is ezeket az adásokat nézik, innen veszik át a képeket és az információkat. Ám ez mindig rizikós, hiszen a rendőrök a helyszínektől biztos távolságra tartják a sajtót, szűrik az információt – tehát nagy a tévedés lehetősége. A tévéstábok persze igyekeznek minél közelebb jutni, mind több hírt kicsikarni az illetékesekből, de bizony ember legyen a talpán, aki ilyenkor képes kiszolgálni az új hírekre szomjas világot.

Pénteken aztán gyakorlatilag reggeltől estig a képernyő előtt ültem. Amelyen nem sok minden történt, mégis izgalmas volt, mint egy akciófilm.

Pedig csak annyit láttunk, hogy a kisvárosban áll egy fehér, lapos tetős épület, amelyet körülzártak a rendőrök. Aztán hasonlót Párizs külvárosában, ahol egy üzletbe bevette magát egy újabb terrorista, immár túszokat is ejtve. Hogy ki ő, hamar kiderült, de hogy hányan vannak benn, mind élnek-e még, az csak utólag derült ki. S aztán egyszer csak vége lett. Úgy, mint a filmekben, a kommandósok támadtak, a terroristák pedig elszánták magukat a halálra, kitörtek és szitává lőtték őket. Utólag ezek a képek is megjöttek. Ilyenkor bemondták, hogy a következő képeket csak erős idegzetűek nézzék… Igen, kellett az erős idegzet, hogy végignézzük, miként lőnek agyon közvetlen közelről egy embert. Még úgy is, hogy tudtuk: nem tehettek mást.

Tényleg olyan volt, mint egy film. Csak sokkal félelmetesebb, tudván, hogy ez a valóság. Ilyenkor azért mindig felmerül: mennyit mutasson a média? Persze ez csak elméleti kérdés, hiszen amelyik önkorlátozza magát, óhatatlanul lemarad a többi mögött – azt meg senki nem vállalhatja. Még akkor sem, ha mindenki tisztában van vele, hogy a terroristák azt akarják: minél nagyobbat szóljon, minél többen ismerjék meg őket, rettegjenek tőlük.

Aztán láttuk vasárnap a hatalmas menetet, élén számos ország vezetőivel. Komoraknak és elszántaknak látszottak. A sajtó öreg rókái persze ilyenkor mindjárt találgatni kezdenek. Ki megy az első sorban és ki mellett? Hollande államfő balján a német kancellár asszony, na de a jobbján ki az az idősebb, fekete bőrű úr? Bemondják: Mali elnöke.

De miért éppen ő? (Egy nagyon is ésszerűnek tűnő elmélet: a francia elnök nem akart egyetlen megjelent vezetőt sem a jobbjára állítani, vagyis kiemelni, ezért a kevésbé jelentős afrikai ország, a volt gyarmat elnökét hívta maga mellé.) Az újságírók szeme sok apró, de fontos dolgot felfedez. Például, hogy az izraeli elnökre szinte ráfonódnak biztonsági emberei, vagy azt, hogy nem Angela Merkel karol két oldalán a francia elnökbe és az Európai Tanács elnökébe, hanem a két férfi a kancellárba – nem véletlenül számít Európa erős asszonyának…

És továbbra is jönnek az új infók. De egyre kevésbé akarom nézni. Talán azért, mert attól félek, hogy a jövőben még sok hasonló tévétudósításban lesz részem. Mert már nem csak távoli földrészeken zajlanak a háborúk.