Súlyos orvosi eset

A Nógrád megyei Sóshartyánban járunk, a központhoz közelítünk. Gonoszul emelkedik az út, előttünk szekeret húzó szamár baktat. A szekér üres, de kapkodásra nincs ok. Másképpen mérik az időt: a 913 lakó – hogyan is írjuk, hogy bántás ne essék – már nem fiatal, túl a nyugdíjkor határán; aki innen van és munkaképes, 38 százalékuknak munkája nincs.

S lehet, ideig nem is lesz. Elvégezték a nyolc osztályt, aki tovább tanult, már odébbállt. Itt ennyi tudás elég volt a boldoguláshoz. Nem is olyan régen még hajnalban munkásbuszok jártak erre, s vitték az embereket bányákba, acélgyárba, öblösüveggyárba, tűzhelygyárba. Ma ilyen busz, munkásjárat nincs. Gyár se, a termelőszövetkezetet is szétszedték. S kevés maradt itt is a munkából – csak idő lett sok.

Baktat a szamár, nincs dudaszó, kinek lenne annyira sietős, hogy ne várja ki az előzés jó pillanatát. Baktatunk mi is, nekünk se sietős. Tóth Gabriella polgármesterhez mennénk, de szól, képzésre Salgótarjánba hívták, mint ahogyan a képviselőket is. Nem ma kezdték, van, aki harmadik képviselői ciklusát tölti. Tóth Gabriellát negyedszer választották, de törvény szerint a képzés fontos, hallhatnak ott újat is.

Péntek van, és kirakodóvásár. Nézelődő akad, vevő kevés, az árusok beszélgetnek, egymás holmiját gusztálják. Vesznek és adnak is el, nem telik hiába az idő. S nekünk se, nézelődünk. Nem módos a falu, ám a testület úgy döntött, ügyes pályázatíró kell. S ő dolgozott szorgosan. Nem is eredménytelenül! Neki is köszönhetően nyertek pénzt tésztakészítő gépre, pajták felújítására, kiskerti termesztésre és uniós játszótérre. Kis zavar Brüsszelben is lehet, össze-összekuszálódhatnak a szálak, s dönthetnek úgy, józanul nehéz követni: négyszer hiába pályázott a falu, majd nyert hirtelen három játszótérre is pénzt, amit jóérzésű önkormányzat vissza nem utasít. Megépült mind a három. Most, hogy egyet „önkéntesek” széthordtak, se állnak rosszul az egy gyerekre jutó játszóterek számában.

Joggal kérdezhetik ezek után, hogy milyen itt a közbiztonság. Dőljünk hátra, jó, az országban az ötödikek. Békés hely ez, jó emberekkel.

Megállunk a polgármesteri hivatalnál; ilyen is ritka, egybeépült a vendégházzal. Majd kiderül, van vendégház másik is, alig valamivel odébb, csak a turista kevés. Jó, mutatóban azért jön egy-egy. Akkor minek a hely? Ne álljon üresen! Ház, ami üres, gyorsabban romlik, mint az, amelyikben élnek, ha nem is nagyon vigyáznak rá.

Itt az egyik vendégház a körzeti megbízott rendőrnek készül. Csinos, formás épület kívül-belül, de hiába, körzeti megbízott nem jött. Illetve jött, csak nem költözött be. Most napjában többször járnak erre, nem mondhatni, hogy a falu védtelen lenne. S nem is mondják, itt csak akkor panaszkodnak, ha muszáj. A másik vendégházból orvosi szolgálati lakás lett volna, de hát hiába a csinos otthon, és az, hogy a munkahely sincs messze, a köves úton kellene szembe átballagni a rendelőig. És az is rendben van: tiszta, tágas, műszer jutott bele elég, EKG-juk, defibrillátoruk is van – hiába. S hiába a hirdetés, pályázat, állandó orvos nem jön ide. Öt éve próbálkoznak.

Nem mondhatni, hogy eredménytelenül, a polgármestertől később hallom, egy telefonos érdeklődő már akadt. Nem kérdezett sokat: mennyi a pénz, s azt, hogy milyen is a lakosság összetétele. Mire gondol pontosan, kérdezte értetlenkedve a falu első embere. De az érdeklődő sem ma kezdte a szakmát. Érezte, ingoványos területre tévedt, s igazított is: nem érdekes, vegye úgy, nem kérdeztem semmit, majd jelentkezem. De nem jelentkezett.

Pedig nem mondhatni, hogy magasak az elvárások. Hallom, volt itt, aki elsápadt, ha beteget látott, igyekezett messzire ülni, nehogy elkapjon valami nyavalyát. Azért kérdezett becsülettel: mi volt a tünet, arra szedett-e valamit, s hogy az használt- e. S ha igen volt a válasz, azt füzetébe bevezette, legközelebb, ha jön valaki hasonló panasszal, rögtön ezt a szert ajánlja. Aztán volt itt helyettesíteni idős doktor. Aki mindent tudott az emberről, pedig az illető még csak az ajtóban állt, el se engedte a kilincset, nem mondta, mi a gondja. Látta a doktor azt jól! Az emberek gyorsan megszerették, de ideköltözni, állandó orvosnak itt maradni mégsem akart. S akadt egészen fiatal orvos is, lódítsuk úgy, túl már a rezidensi vizsgán, aki nem volt ennyire kiváló diagnoszta, viszont fiatal, lelkes és lelkiismeretes. Mindenkit alaposan kikérdezett és kivizsgált, s ha kellett, vagy bizonytalan volt magában, betegét a szakrendelőbe irányította. De mindenkihez volt jó szava, s mindenkivel beszélgetett, ezért aztán volt is sok betege – vagy csak emberi szóra vágyó... De költözni ide ő sem akart. Aztán egy visszautasíthatatlan ajánlatot kapott. S jött más is, aki később szintén jobb ajánlatot kapott. Lett belőlük orvos városi tüdőgondozóban, majd mentek városon, határon is túl.

A mostani? Vele sincs gond. Jóska bácsit mindenki szereti. Lipták doktor legfeljebb 55 múlt, de itt tiszteletből bácsizza mindenki, még jóval nyolcvanon is túl. „Hétfőn, szerdán és csütörtökön jön ide, két-két órára. Kiírta, mikor rendel” – mondja Ráczné Sírók Mária. Az ember úgy intézi a dolgát, hogy éppen akkor legyen beteg. Amúgy a telefonja mindig be van kapcsolva, kijön vagy mentőt rendel; ha az ember addig se bírja, akkor úgyis mindegy. Mikor járt nála legutóbb, kérdem tőle. Néz, erősen gondolkodik, úgy mondja: „Sem nála, sem másnál, 1991-ben voltam doktornál, arra emlékszem, akkor szültem a lányom.”

És ön, kérdem Balázs Piroskát. Nincs ugyan ma félfogadás, de ez itt nem számít, bejöttek megkérdezni a polgármestert, a mákot, amit termeltek, a hivatal padlására feltehetik- e. „Én nyavalyásabb vagyok, voltam nála már kétszer is. Kiderítette, magas a vérnyomásom. Adott rá szert, ha rosszalkodik a szervezetem, szólok a nővérnek, írna fel újra, ezzel ne terheljem a doktort, úgy hallottam, ő sem teljesen egészséges” – sorolja. Azután a szája elé kapja a kezét, talán illetlent szólt. Úgy tudják, infarktusa volt, de három helyen is dolgozik: itt, Kishartyánban, ahol szintén üres szolgálati lakás várná, és Salgótarjánban is. Venne vissza a tempóból, de nem tud, nem lehet, beteg ellátatlan nem maradhat.

Befut a polgármester asszony is. Ottjártunkkor sűrű hete van, hétfőn államtitkárt fogadott, aki 200 köbméter szociális fával érkezett, beszédet tartva, majd kérve őt, osztaná ki a rászorultak között. Ha kissé szőrösszívű, a kérelmezők negyedét elutasítja, a többieknek jut egy köbméter, ha jól beosztják, hideg se lesz, kitart akár egy hónapig. „Másutt ez semmiség, itt mi ennek örülünk. S örülünk, hogy újabb pályázaton nyertünk, kispiacot építünk. Ácsunk van, kőművesre, tervre, anyagra pedig majd futja az elnyert pénzből.”

Mi lesz még? Anyakecskék a többszörösen hátrányos családoknál, és kisállatok, művelt kertek is. Az nem lehet, hogy az ember szebbre, jobbra ne vágyjon, s hogy hamar feladja! És orvos, orvos lesz-e, kérdem. Néz, erre mit válaszoljon?!

A választási programjában direkte csak azt ígérte, ami tőle függ, amit megvalósíthat. Kétszáz betöltetlen háziorvosi hely van az országban, az orvosok többsége koros már, praxisát eladná. „Mennyi rá az esélyünk? – kérdi. – Bár nézzen körül, szép a hely, s barátságos. Írjuk azt: bízunk benne, hogy lesz.”

-----------------

Ugyancsak a Szabad Föld ez évi 2. számában jelent meg Palágyi Edit cikke: "Megdöbbentek, amikor kiderült, ki írta fel a recepteket éveken át"