Szabó Győző: Visszafelé gyötrelmesebb

– Színházaktól a mozifilmen át a tévésorozatig terjed a munkája, imád utazni, és még a kisfia óvodájára is tekintettel voltunk az időpont-egyeztetésnél. Láthatóan komoly logisztikai bravúr az életét szervezni.

– Igaz! Kívülről nézve ez talán ijesztőnek tűnik, de én mindig is gyorsan éltem. Egyszerre sok minden érdekel. Folyton jár az agyam valamin, és folyamatosan játszom. Nem színészkedem – játszom.

– Elvégre időrendben a játék hamarabb „született meg”, mint a színészet.

– Valóban, játékkészítő-grafikusként végeztem a „kisképzőben”, majd a Képzőművészeti Főiskolán szereztem diplomát. Pályaválasztáskor a rajzfilmkészítés vágya jobban hajtott, de az iskola inkább a játékkészítésre helyezte a hangsúlyt. Egy egész arzenált készítettem akkoriban, a fa- és párnás báboktól a logikain át a táblás játékokig. Apaként ma is születnek újabbnál újabb ötletek; olykor a pillanat hevében, mondjuk utazás közben ezeket meg is valósítottam a gyerekeimnek mindenféle talált tárgyakból.

– Tehát színészetet nem tanult. Mégis, hogyan nyergelt át?

– Pultosként dolgoztam a Tilos az Á-ban. Emlékszik a Micimackóra? Malacka kunyhójának közelében, rúd tetején, egy törött lécen ez volt olvasható: Tilos az Á, azaz – Karinthy fordításában – Tilos az átjárás. A kilencvenes évek elején a pince a művészek gyülekezőhelyeként a legkülönbözőbb kulturális eseményeknek adott otthont, ahol én, a kiszolgálás körítéseként, spontán miniprodukciókkal hívtam fel magamra a figyelmet. Itt indult útjára Vajdai Vilmossal a zsebszínházunk, a Tilos az Á Performance, amely később TÁP Színház néven működött. Aztán idővel a hobbim egyben a munkám és az életformám is lett. Élvezem a játékot, ezért nem fáraszt.

– Mi kapcsolja ki?

– Aktív pihenő vagyok. Nagy szerelem az utazás, időről időre mennem kell, egyedül vagy társaságban, hátizsákkal vagy luxuskivitelben, mindegy. Rajongok a hegyekért, és feltölt a víz közelsége. Különösen a patakokat szeretem, a mozgást, a folytonosságot, a szabadságot. Egy Udine melletti olasz kisvárosban, Cividaléban mindez együtt van. Az egykori ékszerészfalucskán keresztülfolyik egy tiszta vizű patak, ami helyenként kiszélesedik, a sziklákról be lehet ugrani. Paradicsomi táj! Ide évente egyszer, de van, hogy többször is elutazom. Különleges töltése van annak a helynek. Sokakat meggyőztem már, hogy menjenek el.

– Könyvet írt róla, úgyhogy most már köztudott: egy évtizeden át a drogok bűvöletében élt. Nemcsak a karrierje, kis híján az élete is ráment. Hogyan jutott olyan mélyre?

– Nyírbátorból kerültem fel tanulni Budapestre, 14 évesen. Mint vidéki fiút rendkívül vonzott, majd a húszas éveimben szép lassan beszippantott a főváros zsongása. Először „csak” a füvet próbáltam ki, aztán jöttek az ópiátok, végül bedarált a legalattomosabb gyilkos, a heroin. Mert egy drogos mindig emeli a tétet.

– Ijesztő részletességgel mesélt, és kőkemény ítéletet mondott: „drogos kis gecinek” nevezte egykori önmagát.

– Erre mondják: minden okom megvolt rá. Receptet hamisítottam, hogy nyugtatókhoz jussak, órákon át belőve jártam a várost a „toxikomákkal”, nemegyszer menekültem vagy a rendőrőrsön végeztem, drogtanyákon váltogattam a nőket, és az előadások szünetében is kiszöktem egy-egy adagért...

– Apropó: színház. Számomra talán az egyik „apró” jelenet a legmegrázóbb, amikor a színház büféjében kelkáposzta-főzeléket eszik...

– Nem éreztem, hogy figyelnek. Hogy beszélnek rólam. Hogy lebuktam. Iszonyatosan be voltam állva. Olyan lehettem, mint egy lajhár. Vagy még rosszabb. A napon megerjedt gyümölcsök levétől belassult lajhár. Vagy még rosszabb. Egy drogos lajhár. A tányér fölött sztondulva tépegettem a kenyeret. Bele a főzelékbe. Láttam már, amikor valaki ilyet csinált. Minimum ötven évvel idősebb, mint én. És most Győző, a betépett nyugdíjas lajhár ül a büfében és eszeget...

– A színházban a kollégái tudták, hogy drogfüggő?

– A környezetem, ha nem is tudta biztosan, de gyanította, hogy milyen valóságok között utaztam, hiszen ennek voltak fizikai jelei. Kitágult vagy épp összeszűkült a pupilla, az ember kánikulában is hosszúujjú póló alá rejtette a szúrásnyomokat. De mit lehet tenni azzal, aki nem fogadja el a segítséget?!

– És mit tudtak minderről a vidéken élő szülei?

– Akkoriban semmit – ma már tisztában vannak azzal, hogy volt egy nehéz időszakom. De kértem őket, ne olvassák el a könyvemet, ne sokkolja őket. Amióta elköltöztem otthonról, magamért vagyok felelős. Olyan erős „úti csomagot” kaptam a szüleimtől becsületből, szeretetből, tisztességből, amit szerencsére drogosként sem veszítettem el.

– Hogy tudott négy év kőkemény heroinfüggőség után visszajönni?!

– Visszafelé sokkal gyötrelmesebb az út! Többször próbáltam letenni a szert, de nem ment. Ha nincs a kezelőorvosom, dr. Csernus Imre, és nem vágnak be a pszichiátriára elvonókúrára, akkor ma valószínűleg nem élnék. Hozzáteszem: nem magamtól mentem. Pokoli fájdalmakat éltem át, mire megszabadultam a drogfüggőségemtől.

– Úgy tartják, a szenvedélybetegségből nincs teljes gyógyulás. A kábítószerfüggő élete végéig az marad, legfeljebb végleg szünetelteti a fogyasztást. Ön is így érzi?

– Igen, ez egy életen át tartó harc. Én tizennégy éve tiszta vagyok.

– Mekkora a csábítás?

– Időnként eszembe jut az az euforikus élmény, amit csak a heroin adhatott, de már semmilyen körülmények között nem nyúlnék kábítószerhez. Túl sok a vesztenivalóm, a gyerekeim miatt is. Kellett ez a fájdalmas tapasztalat ahhoz, hogy megismerjem önmagam. A hátam mögött hagytam a régi életet, életmódot váltottam, egészségesen étkezem és rendszeresen sportolok.

– Elrettentésnek szánta a kitárulkozását?

– Egy idő után el kell engedni bizonyos dolgokat. Az írás terápiaként is szolgált, úgy éreztem, ezzel mértem végső csapást arra a korszakra. Kicsit azért rámentem. Ahogy újra átéltem gondolatban azt az évtizedet, gyakran összerándult a gyomrom, éreztem a nyomást a mellkasomban. Nem vagyok drogprevenciós szakember, nem célom a népnevelés, de ha a könyvem olvasása után csak pár ember legyőzi a kíváncsiságát, vagy még időben leteszi a szert, akkor megérte ennyire kiszolgáltatnom magam.

– Időnként mégis hallatja a hangját, például, amikor bezárt a Kék Pont Alapítvány józsefvárosi tűcsereprogramja.

– Az ügy fontossága miatt. Ugyanis, ha megszűnik a tűcsereprogram, akkor még nem lesz kevesebb drogos, viszont megnő a hepatitis- és egyéb fertőzöttek száma. Egyszer azt mondtam egy gyógyszertárasnak, ha nem ad tűt, majd lövök a barátoméval. Még emlékszem: a drogos akkor is tolni fogja, ha a kukából kell kiszednie a tűt...