Andorai Péter, a Nemzet Színésze: Itt vagyok, élek!

– Miért lepődött meg, hogy a Nemzet Színésze lett?

– Nézze végig, kik kapták eddig! Főleg nagyhírű pesti kollégák. Korábban terjedt a pletyka, úgyis csak azok jöhetnek számításba, akik a Nemzeti vagy más patinás teátrum tagjai. Ehhez képest engem a közönség inkább a mozivászonról ismer. A filmes műfaj meghatározta a pályámat, az életemet, számos hazai és nemzetközi elismerésben volt részem. Amíg a színház a pillanat művészete, a film maradandó. Mindezek után nem számítottam az elismerésre, tényleg meglepetésként ért.

– Pedig Cserhalmi György nem titkolta, hogy lobbizni fog önért…

– Tyutyu egy csodapali. Megtisztelő, hogy figyel rám. Barátként viselkedünk, de nem tartjuk a kapcsolatot napi szinten. Amikor összefutunk, örülünk egymásnak, és jókat sztorizunk. Több filmben is játszottunk. A forgatások idején sülve-főve együtt voltunk, fiatalok és bohémek lévén csavarogtunk az éjszakában. Akkor még más szelek fújtak: munka után a Balettcipőben és a Fészek Klubban gyűltünk össze, és hajnalokig beszélgettünk. Érdekes módon sosem politizáltunk. Aztán a kilencvenes években megváltozott a helyzet, mindenki viselkedni kezdett, a ránk szabadult demokrácia megosztotta a művészvilágot is.

– Azt akarja mondani, hogy a kádári időkben jobban érezték magukat?

– Nincs értelme az összehasonlítgatásnak. De nagyon beszédes, ami Bajor Imre barátommal történt. Annak idején azért nyitotta meg a Kicsihuszár éttermét, hogy legyen egy új találkozóhelyünk, ahová előadást követően beülhetünk és kiengedhetjük a gőzt. Ám hiába a nosztalgikus visszavágyódás a múltba, ha nem megy az üzlet, be kell zárni – ő sem kerülhette el a sorsát.

– Nem hiányzik a nyüzsgés?

– Ma teljesen más a légkör. Nem hiszem, hogy nyíltan, őszintén lehetne beszélgetni a szakmáról, amikor már egy asztalnál sem ülnek azok, akik régen még összetartoztak. A párbeszédek politikai tartalmúak vagy pletykákról szólnak.

– Andorai Péter benne van a szakmai köztudatban? Hívják? Keresik?

– Egyáltalán nem. Valószínűleg az én hibám. Kitomboltam már magam. Különben pedig a betegségem miatt korlátozottak a mozgási lehetőségeim. Régi barátaimmal, osztálytársaimmal tartom a kapcsolatot. Ádám Tamás, Kárász Zénó színészek gyakran felugranak hozzám, de rajtuk kívül nem nagyon tudnék másokat említeni, legfeljebb civileket. A filmrendezők közül Szabó István, Enyedi Ildikó, Szász János szokott érdeklődni felőlem. Néha a „szájhíradó” megteszi hatását, keltették már halálhíremet is, meg hogy gyógyíthatatlan beteg vagyok. Ilyenkor megállás nélkül csörög a telefonom.

– Gerincsérve ad okot a pletykákra?

– Hát persze. Azzal is lehet kombinálni, hogy alig mozdulok ki itthonról. Nem tudom, mi okozta a bajt. Hat év alatt kerített hatalmába. Budán laktam, és egyre nehezebben tudtam az otthonomhoz vezető kaptatón fölmenni. Azóta is iszonyú fájdalmakkal jár a mozgás, csak nyugalmi állapotban érzem jobban magam. Egyik orvostól a másikig küldözgettek, a röntgenen nagyon erős meszesedést mutattak ki, de a műtét kockázatos lenne. Rendszeresen úszom, az jót tesz.

– Színészi feladatot nem is vállal?

– Hat éve nem álltam színpadon, fizikailag nem is bírnám a terhelést. Utoljára a József Attila Színházban A kőszívű ember fiai Baradlay Kazimírjaként láthatott a közönség. Aztán Szász Janival elkezdtem próbálni a Lear király címszerepét, de le kellett mondanom. A filmforgatás más, ott nem gond a leállás. Feltűnök Az ajtóban és A nagy füzetben is.

– Leírta a szakma?

– Feladat lenne. Arra várnak, hogy összeszedjem magam. Hatvanhat évesen kár lenne még temetni magam. Sokat köszönhetek a József Attila Színház korábbi igazgatójának, Léner Péternek, hogy befogadott, de sajnos az utána következő vezetőség az egész társulatot menesztette. Engem is. Micsoda gyalázatos dolog, hogy akikre nincs szükség – pláne egy hozzám hasonló nyugdíjasra –, azokat gátlástalanul elküldik.

– Mennyi nyugdíjat kap?

– Hetvenezer körül. Kétévente emelnek egy ezrest.

– Soha jobbkor nem jöhetett volna a Nemzet Színésze címmel járó havi hatszázezer forint…

– Nem kéne pénzről beszélni, mert irigységet szül. Tudja, milyenek az emberek. Igyekszem a negatív reakciókat kizárni. Máskülönben pedig a díjakat nem kapják, hanem adják. De nem volt ez másként 1994-ben a Kossuth-díjam esetében sem. És az is váratlanul ért.

– Hogyhogy? Hiszen addigra már végigvonult a hollywoodi vörös szőnyegen!

– Bár tisztában voltam vele, hogy milyen óriási dolog az Oscar-jelölést elérő Bizalomban és az Oscar-díjas Mephistóban szerepelni, valójában csak jóval később fogtam fel a jelentőségüket. A Bizalom 1981-ben kapott nominálást a legjobb idegen nyelvű film kategóriában, a ceremónián én is ott lehettem Szabó István rendező és Dósai István, a Hungarofilm igazgatója kíséretében. Mivel nem volt szmokingom, bérelnem kellett. A helyszínre magyar zászlós limuzinnal vittek. Láthattam a világsztárokat, a közelünkben ült például Robert de Niro. Aztán a partin sokaknak be is mutattak. Talán kevesen tudják: ekkor nyerte el Rófusz Ferenc A légy című rövidfilmjével az aranyszobrot, amit Dósai vett át, elhallgatva azt a tényt, hogy az alkotó nincs is ott – nagy balhé lett belőle, elkobozták tőle, majd később jogos tulajdonosa személyesen kapta meg.

– Abból nem lett balhé, hogy ön nem jött haza?

– Kalandvágyból maradtam kinn. Talán menekülni is akartam itthonról. Előtte halt meg az apám 59 évesen, nehezen viseltem a hiányát. Színészként rengeteg munkám volt színházban és filmgyárban egyaránt, szinte levegőhöz sem jutottam. Amerika iránt mindig is vágyakozott a család. 1956-ban már fenn ültünk a teherautón, amikor anyám lerángatott bennünket, és végül itthon maradtunk. Lám, évtizedek múltán csak eljutottam az ígéret földjére. Los Angelesben megismerkedtem egy mexikói lánnyal, akit feleségül is vettem. Politikai menedékjogot kértem, így megkaphattam a zöldkártyát. Dolgoztam mérnöki irodában, majd egy magyar házaspár képgalériájában.

– Disszidensként nálunk egy életre elvágta magát?

– Nem mondanám. Amerikában sokféle ember vett körül, még olyan is, aki folyamatosan jelentett rólam. Így az itthoniak számára nyitott könyv volt az életem. Először Hernádi Gyula hívott egy Jancsó-filmbe, aztán Gát György telefonált, majd Föld Ottó, a Mafilm igazgatója. Őszintén és szívélyesen húztak haza, nem azért, hogy a szocialista rendszer visszaterelje eltévedt bárányát. Tényleg számítottak rám. Nekem is kezdett hiányozni a szakma. Odakinn színészként nem sokat remélhettem. Nem tudtam megszokni az amerikai életformát sem, főleg a pénzközpontúságot, úgyhogy kilenc hónap után vettem egy repülőjegyet, és hazajöttem.

– Nem hagyta el ezt a küzdelmes pályát. Már az elején is kitartónak bizonyult, hiszen hatodszorra vették fel a főiskolára.

– Az is majdnem kútba esett, mivel 24 éves voltam, korengedményesen felvételizhettem. Közben megjártam a Nemzeti Színház stúdióját, majd Kecskemétre kerültem segédszínésznek. Az ottani igazgató, Radó Vili bácsi marasztalt, ne menjek sehová, majd a sűrűjében megtanulom a mesterséget. A főiskolán megtudtam, hogy nem a szigorú tanárnak, Simon Zsuzsának, hanem Radnóti Miklós feleségének, Fifinek köszönhettem a bekerülésem. Egy Radnóti-eklogát mondtam, amitől annyira meghatódott, hogy sírva fakadt. „Ezt a gyereket fel kell venni” – közölte a többiekkel. Aztán a sors fura fintoraként pénzfeldobással nem Szinetár Miklós, hanem Simon Zsuzsa osztályába kerültem. Diploma után a Nemzeti Színházba szerződtem, de mivel fél éven át nem kaptam feladatot, rárontottam Marton Endre igazgatóra, és közöltem vele a felmondásomat. Letiltásokkal fenyegetett, de nekem már zsebemben volt a kecskeméti szerződés.

– Elégedett a sorsával?

– Soha nem bíráltam felül azt, amit a sors rám mért. Színészként mindent elértem, amit Magyarországon el lehet érni. A szakma is értékeli, amit csinálok. De még koránt sincs vége. Itt vagyok, élek!