Messze van a Hortobágy

Két számadó juhász unokája ül egymással szemben a Béri Balogh Ádám utcai panellakásban, mivelhogy én is az vagyok. Az ő nagyapjának azonban még a neve is Juhász volt: Juhász Pál, s öreg korában Zsófi lányánál lakott Fövenyesháton. Amikor 84 évesen meghalt, rézveretes, díszes kampós botjával és széles karimájú, darutollas pásztorkalapjával együtt temették.

– Ma is érzem a fejemen a simogató, meleg kezét – mondja házigazdám, s pogácsával, borral kínál. – Becsületes, igaz lelkű ember volt, és soha nem értettem, hogy a lánya – az én édesanyám – hogyan lehetett annyira más. Mert az anyám, Juhász Julianna 1926-ban, kétévesen intézetbe adott engem, és felment Pestre. Huszonhat év telt el, amikor újra találkoztunk, akkor már a budapesti rendőrtiszti iskolára jártam. Hideg szívű embert ismertem meg benne.

De hogyan lett rendőr az egykori intézeti gyerekből, a későbbi uradalmi cselédből? Az intézetből a hajdúnánási Fekete Kati néniékhez került, innen végezte az általános iskolát. Tízéves volt, mikor Kati néni meghalt. Ekkor édesanyja húga, Juhász Zsófia, Kónya Gáborné vette magához a férjével, aki gulyás volt Fövenyesháton, az egri káptalan birtokán.

– Egyikük sem él már – néz a messzeségbe a hajdani cselédgyerek –, áldott legyen a nevük. Hat gyermekük mellett én lettem a hetedik, s talán még több szeretetet kaptam tőlük, mint a sajátjaik. Zsófi néném és a férje – akik keresztszüleim voltak – tudták, hogy az anyám viselkedése mennyire fáj. Otthagyta az apámat is, az sem törődött velem. De Zsófi nénémék és a nagyapám – meg az unokatestvéreim, akik édestestvérükként bántak velem – megadták nekem a család, az otthon melegét. Pedig nem éltünk valami fényesen, a négylakásos cselédházban tízen laktunk egy szobában. Ki hol tudott, ott aludt, a konyha közös volt a másik három családdal. Az uradalomban szűken mérték a kommenciót. Leventeként elvittek a háborúba, Ausztriából kerültem haza. Nem találtam a helyem. Amikor 1946 őszén megláttam a felhívást, hogy jelentkezni lehet a demokratikus rendőrséghez, beadtam a kérelmet.

– Hogyan került Keszthelyre?

– A miskolci 7. Rendőrtanosztályhoz vonultam be 1946 decemberében. Három év múlva igazgatásrendészeti alosztályvezetőként Enyingen teljesítettem szolgálatot, itt ismertem meg a feleségemet, Gerván Máriát. Négy év múlva, 1953. május 23-án házasodtunk össze, 1961- ben kineveztek Keszthely rendőrkapitányának, akkor költöztünk a városba. Innen 1979-ben mentem alezredesként nyugdíjba.

Fényképet tesz elém, pár hónappal az esküvőjük után készült. Hatvanegy évet éltek együtt – békességben, boldogságban. Ünnepre készülődtek tavaly májusban, de borzalom és gyász lett belőle: felesége a házassági évfordulójukon, az esküvőjük órájában halt meg. Nyolcvanhét évet élt.

– Nagyon nehéz nélküle – törli meg a szemét Laci bácsi. – Kimegyek a temetőbe, itthon verseket írok hozzá. Állok az ágya mellett, de nincs kit betakarnom. Több mint negyven év emlékeit őrzi ez a lakás, 1974- ben költöztünk ide. Nézze, milyen gyönyörű asszony volt: mennyi szépség, báj, szerénység – csupa jóság. Sokszor azt álmodom, itt van velem, aztán felébredek, és nincs kinek elmesélnem az álmomat. A csendet csak a telefon hangja töri meg, hívnak a gyermekeim: Olga lányom, Laci fiam. Jönnek, nem hagynak magamra. Laci agrármérnök, itt él Keszthelyen, Olga jogász, ő Budapesten lakik. Három unokám és három dédunokám van, nagyon szeretem őket. És örülök minden látogatónak.

– Mikor járt utoljára a Hortobágyon?

– Nagyon régen. Pedig egyre többet gondolok rá, csak hát messze van. Ezért is írom az emlékeimet, ilyenkor lélekben újra ott vagyok. Drága Marcsikámmal az esküvőnk után mindjárt elmentünk, megmutattam mindent, lássa az én szülőföldemet. Ó, ha még egyszer bebarangolhatnánk együtt a fövenyesháti határt. De ő már az égi pusztán vár rám…