Dűlőúton Kígyós felé - 'Tudtam, hogy nem mehetek el'

Tizenkét éve, hogy megismertem Benedek Istvánnét. Sági Lajos plébánosnak – a kígyósiak Lajos atyájának – köszönhetem, s ő szervezte a mostani, a pusztaiak és a gödöllői egyetemisták találkozójával egybekötött filmbemutatót is. A film címe: Tudtam, hogy nem mehetek el.

Egykori tanyai nebulóként tudom, hogy mit értek a tanyai iskolák. Kamondy tanító bácsi – aki apámat, anyámat, s rajtam kívül a hét évvel fiatalabb húgomat is tanította – örülhetett, milyen sokan mentek középiskolába, sőt főiskolára, egyetemre is a Dunatetétlen melletti Hetényipusztáról.

Ő azonban arra volt a legbüszkébb, hogy végzettségétől és munkájától függetlenül tisztességes ember lett mindenki, aki a keze alól kikerült.

Elmondhatja ezt magáról Ilonka tanító néni is, aki a kiskunfélegyházi tanítóképző elvégzése után, 1955- ben – tizennyolc évesen – indult el Kígyóspusztára. Ballagva a homokos dűlőúton a munkahelye, az 1-es számú iskola felé, nem gondolta, hogy egész életére itt marad.

A pálmonostori lány egy év múlva hozzáment kollégájához, a majsai Benedek Istvánhoz, s mind a ketten mindig Kígyóson tanítottak, a három tanyai iskola valamelyikében. „Kulákgyerek” feleségeként a férjével együtt megkapta, hogy „ideológiailag fejletlen” – de a munkájukra szükség volt, nem küldték el őket. Tartották a lelket egymásban a tanyai emberekkel. Az ’56-os forradalom idején Ilonka kenyérért állt sorban a bolt előtt, amikor szekérrel arra jött Varga János bácsi. Felültette a bakra, mondván: „A mi tanítónk ne álljon sorba kenyérért.”

Attól kezdve minden másnap kaptak egy cipót. És hogyan is lehetne elfelejteni 1962 pünkösdjét, amikor második gyermekével, Robival hazatért a szülőotthonból? Az iskola előtt, ahol laktak, sorfalat alkotva álltak a gyerekek és a szülők virágokkal, a két sor között szirmok borították a földet. Egy nyolcadikos kislány átvette a kisfiát, és ment elöl, ő utána virágcsokrokkal a karján – el se bírta mindet –, mosolygott és nevetett mindenki, sokan könnyeztek. Így van ez most is, ahogy nézik az emberek a filmet és hallgatják a tanító nénit: „Akkor éreztem, hogy hazaérkeztem. Tudtam, hogy… soha nem mehetek el innen.”

Pekár István filmje után percekig tart a taps, nehezen tud megszólalni az ünnepelt is. „Köszönöm az én népemnek a szeretetet, amit kaptam. Ha most kezdhetném, újra ezt a sorsot választanám…” – mondja, s azt kéri, ha meghal, ott, a régi 1-es iskolában, Gárgyánban – az 1997- ben elhunyt férjéről elnevezett Benedek István Közösségi Házban – ravatalozzák fel, ott, a tanteremhez kapcsolódó régi kápolnában mondjanak érte imát…

Csend, aztán újra kitör a taps, s véget ér a vetítés, az emberek körbeveszik őt. Mosoly váltja fel a borút, régi történetek hangzanak el, vidámak, nevetősek. Pistikéé, aki az első tanítási napon úgy tíz óra felé fölállt a teremben, s így szólt: „No, én hazamegyek. Unom is má’, meg a csimma is szorítja a lábomat…”, meg a többi. Jönnek a hallgatók is, elérzékenyülten ölelik meg a tanító nénit.

Két napig a határt járták, rótták a dűlőutakat, gyönyörködtek a tájban, erdőben, rétben, megcsodáltak mangalicát, szürke marhát, rackát, kunfakót – volt, aki meg is lovagolta –, tanyákra mentek, pogácsával, süteménnyel kínálták őket, ettek birkapörköltet, ittak jó bort, beszélgettek.

S kezdik látni immár, hogy mitől világ a tanyavilág. Hát az ilyen emberektől, mint a tanító néni… meg az atya… és Pösztörke, az egykori dajka, a lovas Eördögh András, Győri-Nagy tanár úr és Gergő fia, Zádoriék… Mennyi jó ember!

Erről folyik a szó hazafelé, Gödöllőig. Meg arról, hogy el kell jönni máskor is.