A női 'már annyi ágyban megfordultak, amennyi egy kisebb kórházban van' - jómódú agglegény panaszai

1955.  
A Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetősége megvizsgálta a nemzetközi politikának mindazon kérdéseit, amelyeket a Szovjetunió kormányának és a Jugoszláv Szövetségi Népköztársaság kormányának közös nyilatkozata érintett, és örömmel helyesli, támogatja és üdvözli a Szovjetunió és a Jugoszláv Szövetségi Népköztársaság között elért baráti együttműködést.

1965. 
Gugi Irén tatabányai olvasónk nővére az Egyesült Államokban él. Ő küldött testvérének két darab nejlon-, 5 darab muszlin és 3 darab műselyem kendőt ajándékba. A posta vámhivatala azonban értesítette olvasónkat, hogy az 5 darab muszlinkendő személyes szükségletét meghaladó mennyiség, ezért a csomagot visszaküldték Amerikába.* * * Mayer Lajos győri lakos huszonhárom orkánkabátot próbált elrejtve az országba csempészni, s leleplezésekor a vámőrt is igyekezett megvesztegetni. A bíróság háromhavi börtönre, 1500 forint pénzbüntetésre ítélte, valamint elkobozta a csempészett orkánkabátokat.

1975. 
Lakáskultúránk fejlődésében az egyik legnagyobb feladat hárult a Hajdúsági Iparművekre. Tégláson épült fel ez a 3200 embert foglalkoztató üzem; a vidék iparosításának ugyanis rendkívül sokoldalú a társadalomformáló hatása. A gyárból évente hatszázezer háztartási gép kerül a boltokba. Mosógépek, centrifugák, porszívók, univerzális padlóápolók, bojlerek teremtik meg az otthon kényelmét. A magyar lakosság háztartási gépekkel történő ellátása európai színvonalú: mosógépből 80, porszívóból 70, centrifugából 50, villanybojlerből pedig a lakosság 28 százalékát látták el eddig.

1985. 
A vállalati illetékes arról nyilatkozik, hogy miért nincs aprófa a községi telepükön. Imigyen: „A hagyományos fűrészgépek balesetveszélyesek, csonkolásos balesetet okozhatnak, ezekre a gépekre egyre nehezebb fizikai dolgozókat betanítani.” Hát igen, így van ez manapság a fizikai munkaerővel. A dolgozó, ha elkerülheti, nem szívesen aprózza fel magát…

1995.  
Sportember voltam, amikor lezártam a pályafutásomat, az akkori szokásoknak megfelelően egy italboltot kaptam. Jól élek, de egyedül. Amíg aktívan sportoltam, nem volt időm a lányokra, most, zárás után néha eljön velem egy-egy nő, aki már annyi ágyban megfordult, amennyi egy kisebb kórházban van. Családot szeretnék. De félek a huszonévesektől, akiknek bika kell, a harmincasok meg már túl vannak egy-két hajótörésen, bennem csak a gazdag vállalkozót, a mentőövet látják. Házassági hirdetésekkel is próbálkoztam, még az volt a legemberibb, aki azt firtatta, hány naponként számíthat testi örömökre… Közeledem a negyvenhez, történhet még valami?

2005. 
Miért pont én? – címmel írt könyvet Albert Györgyi. Három házasság, fél tucat öngyilkossági kísérlet, ugyanennyi abortusz – minderről meghökkentő kitárulkozással ír. Ahogy a gyógyszer-alkohol koktéljairól, az állapota megalázó mélypontjairól is. Mire szolgál mindez? „Nyíltan vállalom a bajomat. A terápia része, hogy kiírom magamból a problémáimat. A depressziós igencsak önző lény, a hozzátartozók ezért ne érezzenek bűntudatot akkor sem, ha nem sikerül visszarántaniuk szerettüket a depresszió örvényéből.”