Az én képernyőm: Tündértánc

Most van egy nagyszerű karmesterünk, Fischer Iván – ő tényleg világhírű. Ő és a Budapesti Fesztiválzenekar. Fischer karizmatikus művész, egész lényéből zene árad. Amikor vezényel, gyakran ül boldog mosoly az arcán. A minap a francia komolyzenei csatornán, a Mezzón fedeztem fel, Beethovent dirigált. S hát a New York Times a világ legjobb zenekarának nevezte a Fesztiválzenekart. Aki hallotta már őket, tudja, hogy az amerikai kritikust is megérintette az ezekből a művészekből áradó öröm és boldogság. Fischer Iván régóta missziójának tartja, hogy a rangos koncerttermek mellett azoknak is elvigye a klasszikus zene varázsát, akik másként nem találkoznának vele. Hisz abban, hogy a zene képes különleges kapcsolatot építeni az emberek között nemtől, társadalmi helyzettől, etnikai hovatartozástól vagy éppen nyelvi különbségektől függetlenül. S tesz is érte, szép és jó dolgokat talál ki. (Felejthetetlen például a Beethoven kilencedik szimfónia 1993-ban, amikor szerb, horvát és bosnyák kórusok énekeltek együtt a Hősök terén – miközben odahaza lőtték egymást.)

Legutóbb azt határozta el, hogy nehéz sorsú fiatalokkal is igyekszik megismertetni a muzsikát. Legújabb kezdeményezésében a zenekar nemcsak nézőként, hanem immár közreműködőként is számított a hátrányos helyzetű gyerekekre. Ezért – öt év kihagyás után – a múlt héten a fővárosi Hősök terén ismét ingyenes koncertet adott a zenekar. Ezt közvetítette még aznap este a Duna Tévé.

Mendelssohn Szent Iván-éji álom című művének részleteire mutatott be koreográfiát az ország több településéről érkezett kétszázötven gyerek. Egyszerű, de ihletett táncot jártak, különösen a Tündértánc volt megható. A karmester azért választotta ezt a szép, közismert tündérmesét, hogy illusztrálja: a tündérek mindenkiből kihozzák a jót! Minden szám után dicsérte, buzdította a kiskamaszokat, akárcsak a hétezer fős közönség. Mit sem számított, ha valaki véletlenül elvétette a lépést. Amúgy nagyon ügyesek voltak.

A karmester úgy gondolja, akár egy szikra is elég, hogy fellobbantsa a tüzet: egy esemény, egy élmény – és örökre a komolyzene híve marad az esetleg véletlenül odatévedő hallgató is. Ezekben a gyerekekben alighanem ott volt a szikra. Különben is sokszor tapasztaltam már, hogy sokkal szélesebb közönséget tud megérinteni a komolyzene, mint hinnénk. Emlékeznek még az első karmesterversenyre 1974-ben? Több millió néző imádta Kobajasit. Hát az MTVA sikertörténete a kis virtuózokkal? Nemcsak a cukiságuk miatt élveztük annyira a műsort, hanem a remekül kiválasztott zeneszámok okán is. A múlt heti TérTáncKoncert valószínűleg újabb híveket toborzott. Nem mond ennek ellent, inkább erősíti, hogy volt a műsorban argentin tangó, mambó a West Side Storyból, bizonyítandó, hogy a könnyű műfajban is sok maradandó érték van. S lám, Mendelssohnra is lehet hip-hopot táncolni…

Újévkor a megagiccs Mága Zoltán-koncertet nézhetjük a köztévén, mert a műsortervezők úgy vélik: ez kell a népnek. Ilyenkor gondoljunk arra, hogy van nekünk egy Fesztiválzenekarunk. És egy Fischer Ivánunk. Akkor miért kell őket francia csatornán keresni?