Mennyben és árokban

Kilenc elmúlt, de még 30 fok van, inni muszáj. Sokan összegyűltünk a várárokban, s jó ez így: a megújult diósgyőri vár gyönyörű lett, megéri felsétálni a rengeteg lépcsőn, hanem ott még nagyobb a meleg. Hűvösebb a várárok, hol a Csík zenekar hangol. Nekünk már jó lenne, de ők maximalisták, a technikust kérik, a magas hangokból vegyen el, azután kezdődhet a csoda. Most könnyebb a dolguk, nem kell forrósítani a hangulatot. Évek óta járnak a Fonó fesztiválra. Jöttek, mikor Csík Jánost a műtéte okán ölben kellett a színpadra vinni. Aggódtunk, hogyan muzsikál így? Jókedvűen, mosolyogva, ennél a zenénél kötelező.

Úgy 25 éve kezdték a „szakmát”, s játszottak autentikus népzenét úgy, hogy az öreg zenészek is elégedetten csettintettek, hogy bravó. Azután, mint a háziasszony, ki új ízekre vágyik, népszerű alternatív csapatok (Quimby, Kispál és a borz, Kiscsillag) nótáit bolondították meg népi fűszerekkel – egyszerűen si kerre ítéltettek. Szabó Attila gitáros, hegedűs a fő kolompos, kit Lovasi András a könyvében talán egyedüliként úgy dicsért: ez az ember zseni. De zseni mindegyikük, a színpadon óvatosan mozgó Makó Péter, ki klarinéton, tárogatón, szaxofonon, mindenen, mit fújni lehet, úgy játszik, hogy csak ámulunk, ilyen nincs. S már ott tartunk – eredetileg Hobótól –, hogy mesél az erdő, és Pressertől: ha fáradt leszek, kézen fogsz és hazaviszel. De ki akar már menni? 

Jön még az ország legjobb bulizenekara, az Ocho Macho, és legjobb hegedűse a bandájával, Pál István Szalonna, ki nemcsak arról ismert, ha külföldre megy, füstölt szalonnát tesz a hegedű mellé. Dehogy indulunk még! Majorosi Mariannával és Csík Jánossal énekeljük: elmegy a kugli. Talán jövőre is így tesz, mert reméljük, akkor is lesz Borsodi Fonó Fesztivál.