Nem fog fájni! - Kemény emberekről szóló riportunkban se név, se rang

Alig két perccel ezelőtt még Gáborral, a fotóssal énekelte a Shosholozát, táncolt is kicsit a Ku Lezontaba, Stimela Sipum’e South Africa ritmusára. Aztán elpakol, afrikai motívumokkal díszített kendőt terít fegyverére. Határozott kézfogással búcsúzik. Neve is van, csak leírni nem lehet. Ahogyan mindenkinek van neve, aki eljött a 14. Rendőr és Katonai Mesterlövő Világkupára, Budapestre, de senki sem mondja. Se név, se rang. Rendőrök, katonák, terrorelhárítók. Kemény emberek. A munkájuk is az.

A mesterlövészekről sokan gondolják azt, hogy olyanok, akár a kőszobrok, lélek és érzelem nélküli katonák – a világ legjobb lövészeit felvonultató Világkupán azonban hamar szétfoszlik a mítosz. Kevés helyen látni ennyi életvidám, humorral teli embert, mindenki mindenkivel tegeződik, legyen az kínai, angol, macedón vagy orosz. A legtöbben megjárták már a frontot, és vissza is térnek oda. Ott pedig legkevésbé gázpalackokra kell lőni, hanem – ha a helyzet úgy hozza – emberekre. És egyre gyakrabban öngyilkos merényletre készülő gyerekekre. Ezt aligha lehet feldolgozni. Bár parancsot hajtanak végre, akkor, amikor engedélyt kapnak a lövésre, a döntés az ő kezükben van. Egyetlen ujjmozdulat, és a világ már nem olyan, mint az előző pillanatban volt. Ezért is fontos, hogy fejben, testben és lélekben is egészségesek legyenek, s hogy azok is maradjanak. Ezek a helyzetek egyvalamire biztosan megtanítanak: tiszteld az életet!

Szőke hajú, vastag barkós katona ugrik fel egy lőszeresládára. Ízes angolsággal, tagoltan magyarázza, mi a következő feladat. Számos nyelvre fordítják mondandóját, a lövészek pedig egyeztetnek, jegyzetelnek. Komoly pontokért megy a küzdelem. Még akkor sem könnyűek a feladatok, ha itt mindenki profi. Még akkor is kihívás, ha mindenki tudja, milyen ugyanez éles helyzetben.

– Legalább egy korongnyi mozgás van az építményben – mondja az egyik katona. Mutató- és hüvelykujját karikába zárja, úgy magyarázza, mitől nehéz eltalálni a tojásnyi felületet. – A szél fúj, az eső esik, és fogalmunk sincs, pontosan hány méterre van a cél. Az a jó, ha három lövésből mindegyik talál; nekünk csak egy jött össze. Egy csapat két lövészből áll, miközben mindenki az egyéni helyezéséért is küzd. A feladatok igencsak változóak.

A verseny időre megy, távolságra, mozgásra és az összes kombinációjára. Táborfalván katonai terepen, „harci körülmények” között, a nagytétényi rendőrségi lőtéren, furmányos szögekben. Hajnalban például hideg lövészeten, ami annyit tesz, hogy a fegyvert kicsomagolás után azonnal használni kell, így különös kihívást jelent a pontos célzás. Kiváltképp akkor, amikor egy késpengét kell eltalálni 77 méterről. Nem lapjára, élére. Ez 130 profi lövészből 37-nek sikerül. A gondot az jelentette, magyarázza egy több háborút megjárt katona, hogy a felkelő nap fénye hegyes szögben érte a pengéket, így sokan az árnyékra lőttek, nem a fémre.

Amiben viszont meglepően jól teljesített mindenki: egy percig lehetett nézni azt a makettet, amelyen egy terrorista, a túsza mögött állva, pisztolyt szegez az áldozat homlokához. Aztán leplet engedtek a makett elé, és emlékezetből kellett kilőni a terroristát. Ez pontosan azt mutatja, milyen típusú feladatok várnak ezekre a lövészekre éles körülmények között. Hasonlóan pontosan lőtt mindenki akkor, amikor egy sötét teremben, fel-felvillanó lámpa fényénél kellett célt találni.

A Mesterlövész Világkupa egyedülálló a világon. A szervezők elégedettek, Vincze P. Márton, a Rendészeti Szervek Kiképző Központ igazgatója úgy látja, sikerült kellő kihívásokkal teli feladatok elé állítani a lövészeket. Azok, akik itt vannak, valóban az elithez tartoznak. Az iskolák és a fegyverek különböznek, ám az alapok és a feladatok ugyanazok. Egy ilyen verseny a lehető legjobb terep arra, hogy a lövészek békeidőben megosszák egymással a tapasztalataikat.

A magyar mesterlövészekről nem sokat tudni, és ez nagyjából így is marad. Ennek oka érthető, hiszen személyük, szolgálati helyük és beosztásuk, ellátott (rendészeti, terrorelhárítási, katonai) feladataikat tekintve nem publikus. Az igazgató annyit azért elárul, hogy a BRFK, a Készenléti Rendőrség, a TEK és a Magyar Honvédség kötelékében egy egymást jól ismerő, szűk elit látja el a mesterlövészi feladatokat. Ahhoz, hogy valaki közéjük álljon, mindenképpen be kell lépnie valamelyik testületbe. A civileknek, akik szeretnek lőni, maradnak a lőterek és klubok – szabályokhoz kötött tagsági viszonnyal. A hivatásos állomány tagjai pedig lépésről lépésre (alap- és szaktanfolyam) haladnak. Az életkor ennél a szakmánál sokáig kitolódhat, hiszen a lényeg itt a rutinban és a tapasztalatban rejtőzik.

A legjobbak között a kínaiak a legjobbak. Legalábbis, ami ez elmúlt éveket illeti. Az ok egyszerű: hihetetlen mennyiségű energiát fektetnek abba, hogy a lövészeik jók legyenek. A magyar lövészek tudni vélik, hogy kisebb várost építettek a mesterlövészeknek, ahol azok meg- és betanulnak minden elméletet és mozdulatot. Ha valamiben hátrányban lehetünk mi, magyarok, akkor az a gyakorlat hiánya. Kevesebbet lövünk, ritkábban kerülünk éles helyzetbe. Elméletben viszont jók vagyunk.

A kínaiak felkészültségét mutatja, hogy a 14. Világkupa végén a dobogó első, második és harmadik helyén is kínai lövész áll. Egyéniben az első tízbe befér még két orosz és egy fehérorosz. A magyarok szétszóródnak a mezőnyben, közülük a legjobb a 35. helyet éri el. A nem hivatalos sorrend, a gyakorlásoknak köszönhetően: a legjobbak a terrorelhárítók, őket követik a rendőrök, s végül a katonák. Persze a kínaiakhoz képest mindenki kevesebbet lő. És az sem mindegy, hogy mivel. Ezen a versenyen is akad olyan fegyver, amelyet nem mindenki tud azonosítani. Ez azért van, magyarázza az egyik kiképző, mert a mesterlövészek sokszor átépítik a fegyvert olyanra, amilyen számukra a leghatékonyabban használható. A fegyver, persze, pénz kérdése, csillagászati összeget lehet költeni vázra, optikára – de mindez semmit nem ér, ha nincs
szakember, aki használni tudná.

A háttérben egy izraeli veterán mesterlövész ballag a kijárat felé. Idősebb katona, mozgásán látszik, háborúban nőtt fel. Akkora fegyvert visz magával, hogy azzal bölényt is lőhetne. A sorompó előtt szólnak neki, ne induljon lefelé a lövészdombról, mert az oldalában még tart a verseny, ahol bizony lőnek. „Tényleg lőnek?” – kérdi tűnődve, majd azzal a lendülettel megy tovább.

Fotós kollégám megkérdi az egyik orosz mesterlövészt, pózolna-e neki, csupán a fotó kedvéért. A tiszt mosolyog, modell ugyanis még sosem volt. Gábor, miután a gép lencséje farkasszemet néz a csővel, halkan megjegyzi: „De nem lősz le, ugye?!” Az orosz tiszt résre húzza szemét, és sejtelmesen így felel: „Hidd el, nem fog fájni!”