Till Attila tévézésről, filmről - Sokan szörnyülködnek, mégis nézik. Tombol a pletykaéhség

– Nem fájlalja, hogy éjfél körül sugározzák a Propaganda című műsorát?

– Dehogynem. Hozzám is érkeznek olyan levelek, miszerint jobb lenne egy korábbi kezdési időpont. Szerencsére az ismétlés, az interneten való visszajátszási lehetőség javít a helyzeten. Sokan felveszik az adást, és később nézik meg. Azért azt tudni kell, hogy a nyugati televíziózásban az úgynevezett late night műsorok idősávjában (este fél tizenegytől) olyan tartalmak következnek, amelyeket nem feltétlenül tömegek néznek meg, netán valamiféle speciális ráhangolódást igényelnek a befogadóktól. Ennek megfelelően szerintem a Propagandát lehetne este tizenegykor adni, de most van is erre törekvés a TV2 részéről.

– Különben ön éjszakai bagoly?

– Általában éjfélig vagyok fenn. Nyáron viszont teljesen elcsúszik az időbeosztásom: éjjel kettőkor fekszem és fél tízkor kelek. Bár a gyerekeim is egyre tovább húzzák – a legnagyobb már tizenhét éves –, én éjnek évadján tudom a legjobban hasznosítani magam.

– Huszonegy éve tévézik, ebből tizennégyet a TV2-nél töltött. Milyen a helyzete a csatornánál?

– Egyik fontos arca vagyok a szórakoztató vonalnak. Megszámlálhatatlan show kapcsolódik a személyemhez. Szerencsére a legtöbb nagy siker volt. Csúcsok csúcsának a Megasztárt mondanám, először adtunk olyan új műsortípust, ami nemzeti üggyé tudott válni, egy ország beszélt szenvedélyesen arról, hogy ki legyen a győztes, Oláh Ibolya vagy Tóth Vera. Úgy gondolom, ezen a területen még mindig van keresnivalóm, mindazonáltal a portréfilmekkel riporterként is jelen vagyok.

– Mire van nagyobb igény?

– Azt, hogy mire van igény, nem tudom, de hogy mit ad a televízió, azt mindenki látja. Most leginkább a valóságshow-k adnak témát. Sokan szörnyülködnek a bunkóságon, de mégis nézik. Ez nagyon egyszerű menet az emberek pletykaéhségének kielégítésére, és benyomjuk a nézőknek a mindennapi softpornó adagot.

– Elvállalta volna az „édeni” műsorvezetést?

– Hála istennek, senkinek nem jutottam eszébe. Eddig még nem volt arra példa, hogy olyan feladattal bízzanak meg, ami fényévnyi távolságra áll tőlem.

– Rengeteget változott a kereskedelmi televíziózás. Pár éve azt hittük, lejjebb már nem süllyedhet a színvonal, és tessék, rosszul gondoltuk. Hogyan próbál a saját és a csatorna értékrendje között egyensúlyt teremteni?

– Nem vagyok én annyira finnyás! Nekem semmiféle nehézséget nem jelent nagyléptékű szórakoztató műsor hoppmesterének lenni, aztán meg érzékenyebb témában riportfilmet forgatni. Mindkettőt szeretem csinálni. Az igazság az, hogy szeretek színpadon lenni, otthonosan mozgok a kamerák előtt, tudok improvizálni. Ha unott pofával, rutinból nyomnám, az látszana a képernyőn. Egy show-műsort jól megcsinálni – még ha csak a pillanatnyi szórakoztatást is szolgálja – komoly feladat. Persze, ha annyira könnyű lenne „bohóckodni”, már rég lecseréltek volna. Ettől függetlenül ez persze bármikor megtörténhet, hiszen Magyarországon élünk.

– Hogy illeszkedik a „rendszerbe” a filmkészítés?

– Televíziós munkáimat egy alkalmazott műfaj keretében végzem, filmet viszont szerzői szándékkal készítek. Magam vagyok a forgatókönyvíró és a rendező is, így teljes mértékben a világról alkotott képem tükröződik vissza. A filmezés az életemben a képzőművészeti érdeklődés folytatása. A Képzőművészeti Szakközépiskolában festő szakon, a Magyar Képzőművészeti Főiskolán pedig intermédia szakon tanultam. Aztán nem lettem se festő, se médiaművész, hanem a filmezés érdekel. Az első játékfilmem, a Pánik 2008-ban, a Csicska 2011-ben került a mozikba. Most fejezem be a Tiszta szívvel című új játékfilmet, amelyet a tervek szerint még idén bemutatunk. Négy éve dolgozunk ezen, sajnos az európai koprodukció nem jött össze, viszont kaptunk háromszázmilliót a Magyar Nemzeti Filmalaptól, így meg tudtuk csinálni.

– Szerencse kérdése az Andy Vajna nevéhez kötődő grémiumtól pénzt kapni?

– Mi lenne ebben a szerencse?! Gondolom, több oka is van, hogy kaptunk támogatást. Minden filmnek saját története van. Megvalósuló és meg nem valósuló produkciókat nem lehet egymáshoz hasonlítgatni. Nehéz megmondani, hogy egy filmet miért utasítanak el, egy másikat meg miért karolnak fel. Az biztos, ha valakinek van egy sikeres műve, utána könnyebben nyílnak meg a csatornák. Nekem a Csicska kisfilmem segített, mert több fesztiválon is jól szerepelt. Egyébként a magyar filmgyártásban egyáltalán nincs annyi probléma, mint amennyit a közbeszédben hallani lehet. Több művészeti ágat két vállra fektetett az állam, de minden panasz ellenére a filmes világ működik. Születnek is jobbnál jobb alkotások.

– Mostani főhőse egy kerekes székes bérgyilkos. Elég riasztónak tűnik!

– Vagány, vad, érzelmekkel teli mozi lesz. Bár ez fikció, de azt akartam, hogy bizonyos pontokon legyen beszögelve a valóságba. És igazi fogyatékossággal élők szerepeljenek benne.

– Sosincs megállás? Felpörgetett tempóban él?

– Ez alkati kérdés. Én már óvodás koromban nyüzsögtem. Lételemem a jövés-menés. Imádok tevékenykedni. Velem kapcsolatban meg szokták jegyezni, hogy túlmozgásos vagyok, túlpörgöm a dolgokat, de ez nem teljesen igaz. Magamról azt mondanám inkább: egyszerre vagyok izgága és nyugodt. Szerintem a belső harmóniának eleve nem az a lényege, hogy nyugodt legyen az ember, hanem elegendő, ha foglalkozik magával. Miért ne lehetne valaki izgatott és stresszes, s miért ne hajthatnák az ambíciói vagy a folyamatosan zakatoló gondolatai? Nem csak egyféleképp lehet nyugodtnak lenni. Nekem az izgágaság mellett vannak azért erősségeim is, például nem érdekelnek a problémák, ezért elég jól megoldom a vészhelyzeteket. Nem félek tőlük, én magam pedig már nem generálok újabbakat ebben az életben. Amúgy is konfliktuskerülő vagyok, a legkisebb ütközést sem viselem el. Már nem számít a stressz, régóta barátként kezelem. Viszont a teljes érzéketlenséggel és a tudatlansággal nem tudok mit kezdeni.

– Ahogy öregszik, változik?

– Hogyne! Régen többet buliztam, most inkább sportolok. És nem akarok kiszállni a hétköznapokból, csak ha nagyon muszáj. Elárulok magának valamit: nem riadok vissza a szépészeti beavatkozástól sem. Hiú ember lévén alávetettem magam egy új módszernek, a hyarulonsav-kezelésnek, amely által apró tűszúrásokkal eltüntethetők a szemem alatti táskák. Végül is az arcomat viszem a képernyőre.

– Ezért kíváncsi az olvasó, kicsoda is ön.

– Nem tartom magam érdekes vagy botrányos embernek. Teljesen normális, szürke kis életem van. Tudom, hogy mi érdekel, ez elég elfoglaltság. Akkor sem tudnék mást csinálni, ha rákényszerítenének. Gondolja csak el, milyen pék vagy autószerelő lenne belőlem...

– Mi foglalkoztatja mostanában?

– Nemrég halt meg az apám, anyámat pedig már régebben elveszítettem. Mostantól semmi sem ugyanolyan, mint amilyen volt. Légüres térbe kerültem, de nemcsak én, hanem a Svájcban élő bátyám is. Sokat beszélgetünk erről. Apánk 76 esztendőt élt, ebből 44-et boldog házasságban anyánkkal. Tisztességesen helytállt a szakmájában, megérte az unokák születését. Mindezt tudván nem tarthatjuk tragédiának a halálát, mert ez az élet rendje, de azért nehéz szembesülni az elmúlással. Beleégett a lelkünkbe, kitörölhetetlenné vált.

– Ön is tudja, az élet megy tovább.

– Normális esetben nem feltűnő dolog, hogy élünk, erre csak a halál döbbent rá bennünket. A halált viszont nem lehet felfogni, nem lehet rá felkészülni. Ha valaki vallásos, szerintem még akkor sem lehet zökkenőmentesen elviselni, hiszen hiába beszéli meg Istennel a történteket, azzal a fájdalom és a tény, hogy mennyire kiszolgáltatott lények vagyunk, megmarad. Rám jellemző, hogy begyűjtöm a feszültségeket, és később adom ki magamból. Most is ez lesz: egyszer majd feltör belőlem a zokogás. Szembe kell néznem a bűntudattal, a lelkiismeret-furdalással: milyen adósságaim maradtak, mi az, amit nem tettem meg. Nincsenek már szüleim, végérvényesen apuka lettem. Eddig fölöttem is volt egy apuka, aki indián Ülő Bikaként ösztönös biztonságot adott. Most én vettem át Ülő Bika szerepét – s lassan felállhatok.